Főkép

Néha bizony előfordul, hogy az ilyen-olyan okokból sokáig halasztgatott és sokáig kerülgetett könyvek fognak meg minket a leginkább és válnak meghatározó olvasmányélménnyé, és most bizony éppen ez volt a helyzet velem és Peter Buwalda Otmar fiai című kötetével, amely nálam már biztosan ott lesz az idei év legjobbjai között.

 

Igazából azon nagyon meg sem kellett volna lepődnöm, hogy az 1971-es születésű holland szerző egy ennyire zseniális nagyregényt tett le az asztalra, hiszen debütáló kötete, a Bonita Avenue is egy igazán remek és szerteágazó mű volt, ám az Otmar fiai összetettségében, valamint témái és vállalása óriási méretével is már egyértelműen Jonathan Franzen legnagyobb műveivel rokonítható; ami valljuk be, nem kis szó.

 

De hogy miről is szól voltaképp? Még csak összefoglalni is nehéz, de talán leginkább három különösen hangsúlyosan és hihetően megrajzolt karakter egymással folytatott harcáról, és egymásra gyakorolt hatásukról. Először is, adva van nekünk Ludwig Smit, a harmincas éveiben járó, meglehetősen ambíciótlan olajipari szakember, aki már egészen fiatalon elveszítette édesapját, ami persze rányomta a bélyegét egész további életére. Ludwig mindig is egy könnyen irányítható, akaratgyenge, ráadásul nem is kimondottan tehetséges fiú volt, aki azonban az édesanyja újraházasodása folytán bekerülhetett a címbéli Otmar, a szerethető és némileg jóságos zsarnok otthonába, hogy itt szembesüljön korlátaival mostohatestvérei, az őrületig zseniális Beethoven-rajongó Dolf és a némileg anyáskodó Tosca oldalán. A felnövő és folyamatosan komplexusokkal küzdő Ludwigot sosem érdekelte igazán, hogy ki a vérszerinti apja, ám egy véletlen (?) találkozásnak hála, nagyon úgy tűnik, hogy ez a férfi nem más, mint a világ egyik legnagyobb olajipari mágnása, az önző, agresszív és meglehetősen perverz Johan Tromp, aki viszont de Sade márkit idéző módon kapcsolódik harmadik szereplőnkhöz, a szintén hányatott sorsú és szintén örökbefogadott Isabelle-hez, aki egyébként oknyomozó újságíró, és akinek ráadásul az olajipar a szakterülete.

 

Buwalda egészen elképesztő módon képes megragadni és ábrázolni ezeket a karaktereket, ráadásul úgy, hogy a térben és időben folyamatosan ugráló történet oldalról oldalra egyre tisztábbá teszi a köztük lévő viszonyokat, és közben feltárul az emberi lélek sötétebb oldala, részletesen tárgyalt szexuális perverziók, véres bűncselekmények, mások kizsigerelésére alapuló mérhetetlen luxus, vagy ökológiai katasztrófák képében. Az Otmar fiai tökéletesen működik felnövéstörténetként, családi drámaként és gazdasági thrillerként, de közben elviszi olvasóit az emberi psziché legsötétebb bugyraiba is, hogy a következő oldalon már a nagyvállalatok környezetkárosító hatásairól, vagy egy előre eltervezett, ám egyre inkább félresikló bosszúról olvashassunk a bő félezer oldalas kötet lapjain. És az egészben az a leghihetetlenebb, hogy ezek mindegyike zökkenőmentesen működik, és így ez a nagyregény végig leköti olvasóját.

 

Szóval azt hiszem, nem kell tovább ragoznom, az Otmar fiai az idei év egyik legfigyelemreméltóbb kötete, mondom ezt úgy is, hogy az óriási terjedelem ellenére ez a mű mindössze egy tervezett trilógia első darabja, amely egészen dühítő módon egyszer csak félbeszakad, és nem jutunk vele semmiféle nyugvópontra. Így már csak bízhatunk benne, nem kell sokat várnunk a második felvonásra sem, amelyet remélhetőleg ismét Zákányi Viktor nagyszerű fordításában olvashatunk a Jelenkor kiadó jóvoltából.