Főkép

A tatár származású Guzel Jahina vitathatatlanul a kortárs orosz irodalom egyik legújabb szupersztárja, és mint ilyen, eddigi összes művével jelentős szakmai és közönségsikereket ért el világszerte, melynek révén már idehaza is viszonylag jelentős hírnévre tett szert az 1977-es születésű alkotó. Nemrég megjelent új regénye, a Szerelvény Szamarkand felé az előző kötetéhez, A Volga gyermekeihez hasonlóan is mintha egy megelevenedett Grimm-mese lenne kissé elrajzolt és a hihetőnél talán egy fokkal céltudatosabb karakterekkel, akik közvetlenül a szovjet forradalom és az orosz polgárháború után próbálnak megmenteni egy vonatszerelvénnyi éhező gyereket a pusztulástól, miközben az éhség sújtotta Volga-vidékről az ígéret földjének hirdetett Szamarkand felé pöfögnek ütött-kopott vonatukkal a háború utáni horrorisztikus Szovjetunión keresztül.

 

Jahina ezúttal is pontosan azt hozza, ami miatt korábban annyian szerették (és ami miatt néhányan kevésbé), hiszen az új kötetében is ugyanúgy a Nagybetűs Jó és Rossz küzd egymással a világban, ugyanúgy keverednek egymással a mesés fordulatok meg a realisztikus történések, és a cselekmény is hasonlóan átgondolt és profin felépített, mint amit már a korábbi kötetekben is megszokhattunk.

 

A történetünk 1923-ban játszódik, amikor egy döntés értelmében félezer éhező és árva gyermeket kívánnak áttelepíteni a fázó és nélkülöző Kazanyból a napsütötte és állítólag jobban ellátott Turkesztánba, ám a gond nem csak a 4500 versztányi (kb. 4800 km) távolság, hanem gyakorlatilag minden. Az éppen csak megalakult szovjet Kánaánban ugyanis szinte semmi sincs, sem élelem, sem fűtőanyag, sem ruha vagy cipő az éhhalál szélén támolygó gyerekeknek. Ám szerencsére akad egy állhatatos és másokért bármit feláldozni kész szerelvényparancsnok, Gyejev, valamit egy fiatal és csinos, ám kőkemény és meglehetősen pokróc stílusú komisszár, Belaja, akik között már első látásra is izzik a levegő, és akik bármire hajlandóak a gyerekek és / vagy a kiadott parancs végrehajtása érdekében.

 

Jahina a már jól megszokott módon meglehetősen lassan építkezik, és bőven ad időt arra, hogy a maga nyomorúságában jelenjen meg az olvasói szeme előtt az egy évszázaddal ezelőtti Szovjetunió, és mind a környezetet, mind az eseményeket egy igen lassú izzású, ám nagyon is költői nyelvezettel adja vissza a ma emberének (Soproni András ragyogó fordítása). Emellett végig ügyel arra, hogy a cselekmény se üljön le, és mindig a legjobbkor jönnek a váratlan fordulatok, vagy a flashbackek, melyek révén még jobban megérthetjük hőseink motivációját és az őket körülvevő világot.

 

Bár a főbb szereplők ezúttal is túl éles kontúrral és túl regényszerűen vannak megrajzolva ahhoz, hogy teljességgel hihetőek legyenek számomra, de ezzel együtt is működik köztük a kapcsolat, és hihetően változnak viszonyaik, az viszont külön érdem, hogy Jahina igazi hithű kommunista felfogású embereket szerepeltet, és az általuk hangoztatott szólamok éppen ezért ütköznek sokkal erőteljesebben a korabeli valósággal, mint ha az eszement ideológia puszta elszenvedőit állítaná középpontba.

 

Talán érezhető, hogy nem vált igazán kedvencemmé ez a regény, de abban biztos vagyok, hogy a Zukejka lehunyja a szemét vagy A Volga gyermekei rajongóinak nem kell sok biztatás ahhoz, hogy elolvassák ezt a majd’ félezer oldalas monstrumot, amely századunk egyik legkegyetlenebb és legértelmetlenebb korszakába kalauzol el bennünket. A szomszédban zajló eseményeket figyelve pedig nem is lehetne aktuálisabb egy eszement totalitárius diktatúra rémtetteiről olvasni…