Főkép

Bár csalóka módon a halál képével indul („A kanyarban életem végére értem.”), mégis főként az életről, mégpedig a leghétköznapibb életről és annak sokszor igen fájdalmas szépségéről szól Kun Árpád legújabb regénye, a Takarító férfi, amely vitán felül az idei év egyik legjobb hazai megjelenése.

 

Az új kötet a szerző 2014 óta íródó trilógiájának záródarabja (az előző két rész a Boldog Észak és a Megint hazavárunk), hiszen hogy mást ne is említsek, a címszereplő háromgyerekes „takarító férfi” (munkája főleg idősotthonok és szociálisan rászorulók lakásainak takarításából áll) éppen egy Norvégiába érkező fekete menekült életéről ír (vö. a Boldog Északkal), amikor megtörténik az első mondatban említett autóbalesete, amelyről azonban szép lassan kiderül, hogy tulajdonképpen önhibájából, a lopott hajnali órákban íródó regénye miatti krónikus kialvatlanság miatt következett be.

 

Az új regény egészen meglepő módon ötvözi egymásba a legszürkébb hétköznapokat és az élet csodáit, a tomboló életet és a legyőzhetetlen halált, a nyers valóságot és a kiismerhetetlen szürrealitást, hiszen nem csak úgy tűnik, hogy a végül szerencsésen átvészelt baleset elindít egy olyan furcsábbnál furcsább fordulatokat vevő folyamatot, amelyről fogalmunk sincs, hogy hová vezethet (többek között így „elevenedik meg” a még csak készülőfélben lévő regényből ismerős fekete férfi egy haiti menekült, Justin formájában), de ebben a gyönyörű, ám sokszor kimondottan zord skandináv tájban többször a lehető legváratlanabb módokon megjelenik halál, és narrátorunk kialvatlansága miatt egyre másra szüremlik be az elbeszélésbe valami valóságon túli is (beszélő fák, vagy más világokba vezető átjárók formájában), amelyen mi, olvasók egy idő után már nagyon meg sem tudunk lepődni.

 

Az elbeszélőnk, Medárdus nagyszerűen szlalomozik ezek között a témák, motívumok között, hiszen mindegyik megkapja a maga terét ezekben a zömükben néhány oldalas fejezetekben. Így az egyikben inkább a takarítóként és szociális munkásként dolgozó férfi hétköznapi életébe tekinthetünk be, és figyelhetjük hogyan boldogul diakónusként dolgozó várandós feleségével és a három gyerekkel, és családként hogyan szembesülnek a számukra még mindig sokszor szokatlan és meglepő norvég valósággal, míg a másikban egy váratlanul érkező haláleset (legyen az egy madáré, egy Medárdus által gondozott nyugdíjasé vagy egy családtagé, baráté) hívja fel a figyelmet az élet végességére (nem hiába jelenik meg többször az „Et Arcadia ego” mottó sem). Aztán a következő fejezetben már inkább a szürrealitás dominál, amely azonban egy idő után olyan természetessé válik, hogy nem csak narrátorunk, de mi sem akadunk fenn rajta, és nem próbáljuk meg kideríteni, hogy most éppen a valóság melyik oldalán állunk. És az egészben az a legjobb, hogy ezek a témák közben folyamatosan keverednek egymással ennek a feledhetetlen regénynek az oldalain.

 

Amit ezeken kívül még mindenképpen kiemelnék, az a Takarító férfi világlátása, Medárdus életszemlélete ugyanis egészen egyedülálló. Elbeszélőnk (és családja) ugyanis mindig minden körülmények között igyekszik segíteni másoknak számtalan formában, így az ebben a regényben olvasható tettek a hétköznapi cselekvő altruizmus egyik legszebb és leghihetőbb megjelenési formái, és mint ilyenek, iránymutatók lehetnek saját életünkre nézve is. De ezeken kívül felmerülnek olyan fajsúlyos kérdések is, mint hogy ha Isten lényegében eltűnt a mai emberek világából, mégis mi marad utána, mi marad helyette? Emellett a Takarító férfi arra is felhívja a figyelmet, hogy hiába a regényben megjelenő megkapóan ábrázolt tájak, hiába az örökölt és tanult kultúra, hiába a nemzetiségi örökség, mégis az embert leginkább a legszűkebb kapcsolatai, jó esetben a saját családja határozza meg.

 

Kun Árpád új regénye nem csak az egyik legsokrétűbb és legemlékezetesebb, de egyben egyik legpozitívabb visszhangú regénye is a 2022-es hazai prózatermésnek, így azt hiszem, a sikere minden téren garantált. Mindenképpen ott a helye az idei legjobbak (Sándor Iván: Szakadékjátszma, Nagy Gerzson: Ablak az Ontario-tóra, Nádas Péter: Rémtörténetek, Hartay Csaba: Joe és Jen…) között.