Főkép

Ray Douglas Bradbury (1920. augusztus 22. – 2012. június 5.) amerikai író számtalan remek novellát s néhány regényt írt életében, ezek közül nem egy klasszikussá vált, elsősorban a sci-fi illetve általában vett fantasztikus irodalomban. Magyarul még mindig várat magára az egyik legfontosabb művének, a Dandelion Wine-nak (Pitypangbor) a kiadása.

 

Az 1957-ben megjelent „boros” regény 1928 nyaráról szólt, és leginkább Bradbury gyerekkoráról. Mint a Farewell ​Summer utószavában leírta, emez a közel fél évszázaddal később megjelent folytatás valójában eredetileg egy volt a Dandelion Wine-nal, és kiadói nyomásra lett kettévágva. Akkor úgy hagyta ott a „maradékot” az író, hogy majd kiadják, ha megérett rá. Végül élete utolsó regénye lett belőle.

 

És megmondom őszintén, az elején nem tetszett. Ilyen talán nem is fordult még elő velem, hogy nekem ne tetsszen valami, amit a tíz éve elhunyt író írt. Alighanem amiatt is volt ez, mert hiába csaknem egyenes folytatása a Pitypangbornak, hiába ugyanazok a szereplők (játszódjék bár a következő év különösen enyhe októberében), s hiába a visszautalások, a regény felépítése nagyon más. Míg a D.W. hosszabb, különálló novellákként is felfogható epizódokból épült fel, itt jobbára rövid fejezetek mesélik el meglehetősen egyenes vonalban a történéseket. Melyek szintén kissé furák, merthogy Douglas, az időközben 14 évessé „idősödő” főszereplő és barátai háborút kezdenek Green Town városka idősei ellen. Ugyanis a korukhoz mérten meglepően filozófikus kis csapat arra a következtetésre jut, hogy bizony az öregek tehetnek róla, hogy ők is megöregednek majd, ők hozzák úgy a törvényeket és szabályokat, hogy az ifjakat tereljék az élet vágóhídján, de ha megtalálják a módját, hogy gyerekek maradjanak, hogy enmaguk számára megállítsák az időt, akkor megússzák. És az öregek közül egyvalaki legalábbis felveszi a kesztyűt, ellentámadásba kezd, és valahogy ez nekem olyan kimódoltnak, erőltetettnek tűnik… Pedig ott vannak a jellegzetes bradbury-i fordulatok, bölcsességek, a gyönyörű nyelvezet (ami miatt sűrűn kellett a szótárhoz nyúlnom).

 

Aztán eljön egy pont a regényben, még nem is kevéssel a vége előtt, ami helyre teszi a regényt. Addigra már világos, hogy Bradbury az elmúlásról, az öregedésről, az emlékezésről írta ezt a könyvet (s alighanem alaposan átírta az eredeti verzióhoz mérten). Hanem úgy írja le végül is az élet értelmét, hogy másnak ugyan nem hinném el, de neki el tudom – és gyönyörű.

 

És aztán folytatódik a regény, átcsap Douglas felnőttéválásának, férfivá érésének elmesélésébe, és… Szóval nem az a gond, hogy amit leír Bradbury, az nem úgy van. De, alighanem úgy van, még ha számomra furcsán fogalmazza is meg, és nem tudom eldönteni, hogy azért furcsa, mert ódivatú, vagy mert én sosem gondoltam erre így. (Arról nem is beszélve, hogy a nyugati világban a felszínen uralkodó nézetek szerint mennyire idejétmúlt már lassan az is, ahogy meg amiket Bradbury mesélt a fiúk gyerekkoráról, mielőtt még elkezd bennük éledezni a szexualitás.) Mindenesetre inkább érzem kissé kényelmetlenül furának (legyen bármily igaz vagy hiteles), mintsem annak, ahogy akár én megéltem, vagy ahogy én elmondanám/elmesélném mondjuk a fiaimnak. De minél többet gondolkodok rajta, annál inkább úgy érzem, hogy ha számomra valamiért szerencsétlen is a megfogalmazás, attól még Bradbury igazat írt. Az amúgy is jellemző volt rá, azt írta, amiben hitt, amit szeretett, amit igaznak vélt, arról nem tehet, hogy közben a világ úgy fordul, hogy már lassan nem is szabad mindezeket így nézni. (Ködös, amit írok, ugye? Bocs. Csak fáraszt ez az egész. És el tudom képzelni, Ray apót mennyire elszomorította volna.)

 

Szóval. Jó könyv-e a Farewell Summer? Igen, szerintem végül is jó. De jobb a korábbi remekművei után olvasni, ha más nem, hát mert időrendben is úgy került kiadásra.