Főkép

Egyszerre vidám és szomorú hír, hogy az utóbbi idők egyik legjobb és legmegfoghatatlanabb trilógiájának (a Körvonal-trilógiának) főszereplője, a különc írónő, Faye még egyszer utoljára visszatér, hogy a vele szembekerülő és neki érthetetlen módon megnyíló emberek monológjait olvasva ismét valami lényegeset megsejthessünk világunk működéséről és az emberi fajról.

 

Aki már eljutott eddig a kötetig, azt nem igazán lepheti meg, hogy Rachel Cusk furcsa alteregója (Faye életének minden szegmense megegyezik az őt életre keltő kanadai szerző életével, de mégsem feleltethető meg neki teljesen) vonzza a furcsábbnál furcsább embereket, akik a legösszeszedettebb módon, gyakorlatilag monologizálva mondják el véleményüket a szabadságról, a házasságról, a családokról vagy éppen a Brexitről, és ez most sincs másként.

 

Cusk a Babérokban igyekezett kellő profizmussal lezárni nem mindennapi és semmi máshoz nem hasonlítható trilógiáját, így megfigyelhető számtalan párhuzam (ismét egy repülőúttal és egy itt megismert férfival indítunk, ezúttal is hangsúlyos szerepet kap az utazásból is eredő idegenség vagy az irodalmi világ bemutatása írói szemmel), de van egy komolyabb változás is: az első és főleg a második kötet viszonylagos személyessége már a múlté, alig tudunk meg valamit arról, hogy azóta mi történt Faye-el, és ezzel párhuzamosan az itt elhangzó monológok is sokkal intellektuálisabbá és sokkal személytelenebbé válnak.

 

„Én a szenvedést mindig esélynek láttam, jegyeztem meg, nem tudom, rájövök-e valaha, hogy igazam van-e, és ha igen, miért, mert azt még nem sikerült kiderítenem, mire kínál esélyt. Csak azt tudom, hogy rejlik benne valami tiszteletre méltó, ha túléled, és a révén olyan kapcsolatba kerülsz az igazsággal, amely látszólag csak megközelíti az egy helyben maradás őszinteségét, de valójában talán azonos is vele.”

 

Cusk ezzel érezhetően tudatos döntést hozott, és ebből egyszerre következik az, hogy sokkal lassabb és megterhelőbb lesz intellektuálisan befogadni ezeket a jellemzően 20-30 oldalas szekvenciákat, és az is, hogy az itt felbukkanó alakokkal is nehezebb lesz azonosulni. Faye ugyanis még az eddigieknél is nagyobb távolságot tart a beszélgetőpartnereitől és az itt elhangzottaktól (érdekesség, hogy hiába az ő szűrőjén keresztül látjuk a dolgokat, és hiába neki mondják a magukét ezek a nagyon is különféle emberek, szinte semmire nem válaszol, semmire sem reflektál), ám ezzel együtt meg is teremti azt a távolságot, ahonnan az olvasó is kellően rálát a témákra, és gond nélkül képessé válik azokat átgondolni, azokkal egyetérteni vagy éppen azokat elvetni. Ezek a témák pedig szinte megfoghatatlanul sokfélék, ám talán a végére leginkább a 21. századi feminizmus válik uralkodóvá és meghatározóvá.

 

Összességében azt tudom mondani, hogy bár véleményem szerint nem éri el a második kötet szintjét, a Babérok méltó színvonalú lezárása a trilógiának, és mint ilyen, az egyik legkülönlegesebb és legkörvonalazhatatlanabb mű, amelyhez csak szerencsénk lehet. Az pedig már csak külön jó hír, hogy a Park kiadó nem áll le, és jövőre érkezik a kanadai szerző újabb műve, A második hely is. Nálam már most várólistás.