Főkép

Alexander Weinstein novelláskötete eredetileg 2016-ban jelent meg, és mivel a közeljövőről szól, azóta csak érvényesebb lett minden írása.

A magyar kiadás apropója részben az lehetett, hogy a kötetet nyitó, Búcsú Yangtól című novellából film is készült, Colin Farrell főszereplésével, bár magyarul még nem láthattuk. Ebben egy családról olvashatunk, ahol az örökbefogadott, kínai kislány mellé, mintegy „nagytestvérnek” vettek egy kínainak programozott humanoid robotot, aki/ami azonban javíthatatlanul meghibásodik… Már itt kiderül, hogy Weinsteint elsősorban az érdekli, hogy az átlagemberre, a társadalom kisebb egységeire (közösségek, család, egyén) hogyan hatnak a jövő változásai, melyeket nyilván a jelenből igyekszik megjósolni. És meglehet, ritka, hogy egy sci-fi mű „előrejelzései” pontosan megvalósuljanak, Weinstein írásai, pont az emberi lépték és nézőpont miatt borzongatóan hitelesnek hatnak.

 

Az emberi léptéket erősíti, hogy majd’ minden novella főszereplője jellemzően hétköznapi ember. Még a Zuhanóív című írás hajdani sztársportolója is hétköznapi életet él, miután pályáját derékba törte egy balszerencsés esemény. És mindegyikük hétköznapi valóságként éli meg azt a közeljövőt, ami számunkra, „közelmúltbéli” olvasóknak egyszerre ismerős és idegen. Weinstein nem fél kemény témákat elővenni, s itt nem is csak olyasmikre gondolok, mint a Búcsú Yangtól központi kérdése, hogy honnan számít valami/valaki embernek. A Hátország főszereplője abban bízik, hogy fia kvízműsoros szerepléséből lesz pénzük, és egy ponton egy ismerőse simán arra biztatja, adja el a gyerek képeit pedofileknek… Weinstein itt iszonyatosan erősen mutat rá, hogy a tegnap borzalmai a megszokás és a „világot megnyitó” internet következtében hétköznapiakká válnak…

 

Ez a „hétköznapi” megközelítés egyben erősíti azt az érzést, hogy szépirodalmat olvasunk, nem pedig sci-fit. Weinstein írásai leginkább Ted Chiang és Ken Liu novelláihoz hasonlítanak, de míg emezek folyton sziporkáznak, jelen kötet nem hat azonnal zseniálisnak, lévén, ugye, „hétköznapibb”. Viszont az egyes sztorik beeszik magukat az olvasó elméjébe, aki azon veheti észre magát, hogy a saját valóságában látja tükröződni a weinsteini írások szilánkjait…

 

Több novella is foglalkozik azzal a részben már valóra vált helyzettel, amikor az emberek életük, idejük zömét online töltik. Hogy mindez most is történik, és hogy az írónak szinte bármiben igaza lehet, azt könnyű megérteni, ha vissza tud emlékezni az olvasó, hogy milyen volt az élete akár 5-10 évvel ezelőtt, az ilyen-olyan-amolyan netes közösségi oldal, mobilos applikáció vagy bármi, mára hétköznapivá vált virtuális megfejtés megjelenése előtt. Pl. a címadó novellában online „született” gyermekek apja mesél arról, hogy milyen volt elveszíteni őket… A Vándorlás elbeszélője szintén egy apa – aki képtelen szót érteni online játékfüggő gyerekével, aztán a fiú megszökik, és egyszerre ott találják magukat az offline térben… Ez az egyik leginkább megindító darabja a kötetnek.

 

Több novellában is felmerül a buddhizmus – jellemzően, mint a nyugati világ „ellensége”, ami valahol szatírikus, akárcsak a Rakétaéj, amit felfoghatunk kifordított Bradbury-tribute-nek is. S bár az egyes novellák témája, közvetített jövőképe és problémái nagyon különbözőek, rendre akadnak utalások más írásokra, amitől a kötet csak még súlyosabbnak és rémisztőbbnek érződik – dacára annak, hogy lopva bár, de felcsillan némi remény is… Kivétel ezalól a teljesen másféle jövőt festő, záró Jégkorszak, melyben pont, hogy odavész minden, amit az ember korábban, virtuálisan és fizikailag felépített.

 

Annak idején a nagyanyám mesélte, hogy az ő nagyszülei, mikor először láttak az égen repülőt, zokogni kezdtek, és azt mondogatták, hogy jaj, mennyi bajt fognak még ezek okozni. Innen nézve a Weinstein által elképzelt jövők is tele vannak bajokkal, amik a jelenünkben, a jelen technológiai vívmányokban gyökereznek. Azonban akik benne élnek, nem feltétlenül látják bajnak. Alighanem így működik az ember. Weinstein pedig leírta nekünk.