J. M. Coetzee: Életképek

A világirodalomban van jó néhány példa a mesterien és emlékezetesen megírt önéletrajzokra és memoárokra, ám az, hogy a többek között az irodalmi Nobel-díjat is elnyerő J. M. Coetzee is fog ilyet, pontosabban ilyeneket írni, nem sokan számíthattak, ugyanis a dél-afrikai szerző mindig is védte a magánéletét, és amennyire csak tehette, elzárkózott a nyilvánosság elől. Az életéről néhány tőmondatban megfogalmazható tényen kívül alig-alig tudhatott meg bármit is a nagyérdemű, aztán egészen váratlanul jött 1997-ben a Gyermekkor, 2002-ben az Ifjúkor, majd a 2009-ben a trilógia záródarabja és egyben ékköve, a Nyáridő.

 

Számomra a legjobb és egyben legemlékezetesebb önéletrajzok mindig is azok voltak, amelyekben a szerző képes volt eltávolodni önmagától, és szinte külső szemlélőként írta meg addigi életét – gondoljunk csak Per Olov Enquist Egy másik élet, vagy Példázatok könyve című műveire, melyekben magára csak mint „ő”-re hivatkozik, vagy Annie Ernauxtól az Évekre, melyben saját életrajza tükrében egyben generációjáét is megírta -, és most pontosan ez az előbbi a helyzet Coetzee esetében is; John Coetzee itt is egyszerűen csak „ő”.

 

A trilógia első két darabja stílusában és tartalmában egymás párjai, mert míg – a címekből is adódóan – a Gyermekkor a szerző általános iskolás és gimnáziumi éveit, addig az Ifjúkor Coetzee egyetemista korszakát és fiatalkori útkeresését mutatja be az olvasóknak. Viszont a trilógia címe sem lett véletlenül az Életképek, hiszen a dél-afrikai ezekben a könyvekben jól fókuszált, néhány oldalas fejezetekben mindig élete egy-egy főbb részletét állítja középpontba, amelyeket azonban összeolvasva megismerhetjük milyen is volt korunk egyik legnagyobb írója gyerekként és fiatal felnőttként, mi alakította személyiségét, mi motiválta és mi vezette el a későbbi világhírig.

 

Ha röviden meg kellene határozni, hogy mi volt a két legerősebb érzés a memoáríró számára, akkor az egyik az örökös kívülállóság, a másik pedig a megfellebbezhetetlen kiválasztottság érzése lenne. Coetzee ugyanis egy olyan családba, közegbe és környezetbe született, amelyet talán még a nagy szellemi előd és példakép, Franz Kafka is csak hitetlenkedve figyelt volna. A kis John családja ugyanis bár tősgyökeres búr volt (némi német beütéssel), de mindig arra törekedett, hogy inkább angolnak látsszék és úgy éljenek, mint az angolok. Ennek köszönhetően pedig természetesen a búroknak angolok, az angoloknak pedig búrok voltak. Ráadásul a család emellett teljességgel vallástalan is volt, ami ebben az időben és ebben a környezetben annyira nem volt opció, hogy így végül az iskolában Johnnak a zsidó és római katolikus vallás közül kellett választania, hogy tartozzon valahová (a római katolikust választotta, ugyanis szerette a római történelmet), ám mivel fogalma sem volt arról, hogy ez mivel jár, nem csak a többségi reformátusok és a zsidók, de a katolikusok is kinézték maguk közül.

 

Aztán, hogy a közvetlen családi környezete se legyen teljesen szokványos, mind a szülőkkel, mind az öccsével való viszonya is meglehetősen problematikus volt. Mert míg ebben a vidéki környezetben az értelmiségiként sokak által szintén különcnek tartott édesanyja a széltől is óvta a kis Johnt, amit ő vagy rajongó, ám kimutathatatlan szeretettel, vagy teljes elzárkózással fogadott, addig az édesapját – bár sokban hasonlítottak egymásra – leginkább gyűlölte, hiszen váratlanul, szó szerint a semmiből csöppent bele korai gyermekkora idilljébe ez a számára vadidegen férfi a világháború poklából.

 

Azonban a legfurcsább az egészben talán mégis az, hogy ezt az örökös kívülállást John korántsem fogadta tragikusan, hiszen valójában alig-alig volt igénye bármilyen emberi kapcsolatra, mivel meg volt győződve arról, hogy ő csak egyetlen dolog miatt született a világra, mégpedig azért, hogy ő legyen minden idők legnagyobb költője, és ugye köztudottan a költők ihletének legfőbb forrása a szenvedés...

 

A Gyermekkor tökéletesen vázolja fel ennek a néha magányos, ám már-már eszméletlenül céltudatos kisfiúnak a nem túl eseménydús életét, családi és iskolai kapcsolatait, kisebb-nagyobb baklövéseit, és távolságtartás ide, távolságtartás oda, ezek a rövid fejezetek olyannyira változatosan mesélnek egy-egy, a visszaemlékező író számára fontos témáról vagy emlékről (legyen az az anya által lázadásként vásárolt bicikli sorsa, amin karikázva megbotránkoztathatta a környékbelieket, vagy  egy-egy családi karácsony emléke), hogy a könyvet szinte lehetetlen letenni.

 

Mint említettem, az Ifjúkor minden tekintetben az első kötet szerves folytatása, és ebben már az egyetemista, majd a fojtogató dél-afrikai légkör miatt Angliába emigráló fiatalember útkeresését, magányos és jobbára eseménytelen életét, munkahelyi és szerelmi kudarcait követjük nyomon, és ahogy telnek az évek, világossá válik, a vágyva vágyott zseniális költő csak nem akar megszületni; nem marad más, mint az egyre üresebbé váló kiválasztottság érzése, a sikertelenség és az emberi kapcsolatok nélküli teljes magány.

 

Ebből az első két kötetből egy nagyon furcsa, talán leginkább autista vonásokat mutató ember képe bontakozik ki előttünk, aki kisfiú kora óta (bármiféle eredmény nélkül) mindent feláldozott a művészet oltárán, ám huszonhárom éves korára gyakorlatilag semmit sem ért el. Ám aki jól ismeri Coetzee későbbi műveit, az már világosan látja, hogy az eddigi élményei (a szemében szinte mitikussá növő vidéki farm, a lélekölő munka egy többek között Vietnámba is szánt bombázó tesztelése során, a felmenői feketékhez való viszonya, stb.) mind-mind meg fognak jelenni későbbi műveiben. Bár a valódi Coetzee életéről elég keveset tudunk, de úgy tűnik minden eddig leírt dolog stimmel és valóban megtörtént a szerzővel, és amit olvasunk az egy ízig-vérig realista emlékirat. Aztán jön a trilógia záródarabja, amely gyakorlatilag mindent a feje tetejére állít.

 

A Nyáridő élesen elüt az előző két kötettől, és már önmagában annyi kérdést felvet, amit szinte lehetetlenség megválaszolni. Ráadásul olyan magas színvonalon íródott, hogy deklaráltan egyetlen dolog miatt nem nyerte el a Booker-díjat, nevesül: addig Coetzee volt az egyetlen kétszeres győztes, és a zsűri nem akarta, hogy meglegyen neki a harmadik is. A zárókötet meglehetősen furcsán indul (stílusában az előzőkhez hasonló szövegrészleteket kapunk, ám jóval kidolgozatlanabbul, mint az eddigiek, ráadásul furcsa szerzői megjegyzésekkel; az egész olyan, mintha csak vázlatokat olvasnánk), aztán persze kiderül a miért is. A fikció szerint ugyanis Coetzee nem sokkal a második Bookert követő botránya (a Szégyen című regénye miatt szexista és rasszista vádak is érték a szerzőt, amelyek miatt kénytelen volt elhagynia hazáját, és Ausztráliába áttelepülni), és a 2003-as Nobel-díja után meghalt, így már nem volt ideje befejezni harmadik önéletrajzi művét, amelyhez készített jegyzeteit egy bizonyos Mr. Vincent kapott gondozása. Ám Mr. Vincent meg sem próbálta kiegészíteni ezeket a szövegeket, hanem gyökeresen más utat választott: interjút készített öt Coetzee számára fontos személlyel, hogy megtudhassuk milyen lehetett mások szemében a sokáig sikertelen író, aki még a harmincas éveiben is alkalmi munkákból, agglegényként élt egy düledező viskóban egyre öregebb és betegebb apjával.

 

Bár az első két könyv alapján sem volt Coetzee egy túlzottan szerethető figura, de ezek a zömében nőkkel készített interjúk aztán végképp a sárba tiporják, hiszen a magát kiválasztott művésznek tartó férfi mások szemében csak egy szánalmas pojáca, aki lassan a negyvenhez közelítve is képtelen eltartani magát, ezért az általa amúgy finoman szólva sem kedvelt apja nyakán élősködik, egy olyan alak, aki nem tud mit kezdeni a nőkkel, egy olyan, aki talán fiatalkorú lányokkal is ki akar kezdeni, és egyben egy olyan is, aki nagyon úgy tűnik, megérdemli a sorsát.

 

Bár mindig is a szerző szemére hányták, hogy képtelen igazán élő-lélegző, élettel teli alakokat teremteni, de az itt szereplő összes interjúalany igazi telitalálat, akiknek elevensége még az írót jól ismerő olvasókat is meglepheti. Ezen kívül az is közös bennük, hogy mindannyiuk önmagukban is emlékezetes sorsában (bármelyikük megérdemelne akár egy önálló regényt is) Coetzee mindössze egy nyomorúságos mellékszereplő, egy olyan alak, aki egyszer csak belecsöppent az életükbe, csinált valamit (általában nem sok jót), majd eltűnt. Az eddigi főszereplő egyértelműen elveszíti a főszerepet.

 

Ám ha ezeket az egymásnak sokszor ellentmondó tudósításokat összeolvassuk, akkor mégis kiadnak egy élettörténetet, egy élettörténetet hézagokkal. Ráadásul, ha azt is megemlítem, hogy gyakorlatilag minden interjúban van legalább egy jelentős csavar - az egyiknél mindössze két találkozóra van idő, így folyton ugrálni kell a történetben, hogy beleférjen; a másiknál a már elkészült szöveget nem akarja elfogadni az interjúalany, és jelzi, miket kellene belőle kihúzni (újabb szint: mi természetesen nem a cenzúrázott szöveget olvassuk, így ami a kezünk ügyébe kerül, az értelemszerűen nem lehet Mr. Vincent könyve); a harmadik beszélgetőpartner egyszerűen nem tud szabatosan fogalmazni, így a szerkesztő átdramatizálja a mondanivalóját; a negyedik külföldi, így a szavai tkp. fordítás eredménye -, akkor eljutottunk Coetzee kedvenc témájához, a történetek elmesélhetetlenségéhez, amely gyakorlatilag majd’ minden művét jellemezte. De ha még a saját életünk sem elmesélhető, akkor egyáltalán igaz-e az, amit az első kettőben olvastunk? Tényleg ilyen kiállhatatlan és furcsa ember Coetzee, mint sokan állítják? Vagy ez az egész csak egy fricska a kritikusoknak?

 

Talán már a cikk terjedelméből és persze az eddig leírtakból is sejthető, hogy hihetetlenül nagy és összetett alkotásnak tartom J.M. Coetzee trilógiáját, az Életképeket, amely nem csak korunk egyik legnagyobb művészének állít kissé torz, ám nagyon is magával ragadó emléket, de közben olyan témákról is mesél, mint az emberi lét értelme (értelmetlensége), az előre elrendelt sors és a szabad akarat szembenállása, a siker és kudarc viszonylagossága, mások és magunk elfogadása, vagy az élettel (életünkkel) és a halállal (halálunkkal) való szembenézés.

Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy ezen a 720 oldalon egyszerre épül fel, majd bomlik le egy nagyrealista életrajzi monstrum a posztmodern jegyében, akkor talán még érthetőbb, hogy milyen különleges alkotás a dél-afrikai Nobel-díjas író regénye. Minden bizonnyal megosztó lesz az Életképek, de ez tényleg egy olyan alkotás, amit olvasni kell. Véleményem szerint autofikció terén Knausgard a kanyarban sincs Coetzee-hez képest.