Főkép

Mivel a tavalyi év egyik legjobb kötetének tartottam Marie Aubert első regényét, a Felnőtt embereket, nem lehetett kérdés, hogy megjelenés után rögtön elolvasom a norvég szerző vékonyka debütáló művét (Ha történne valami) is, amely hazájában azonnal megalapozta a skandináv novellista hírnevét. Ha már itt az elején igazán röviden meg akarnám fogalmazni, milyen volt ez a 126 oldal, akkor annyit írhatnék, hogy éppen olyan lényegretörő, húsba vágó és mélyre hatoló, mint a kisregénye volt. A Ha történne valami a maga rövidségében is egy igazi irodalmi telitalálat.

 

Az eredetileg újságíró Aubert már ebben a kilenc nyúlfarknyi (a leghosszabb is alig 15 szellős oldal) történetben is remekel, és bár a novelláknál elő szokott fordulni, hogy egyenetlen a színvonaluk, de itt csak kiválókkal és még kiválóbbakkal találkozhatunk. Megingás sehol. A szerző ezekben a szövegekben is ugyanazokról a generációs – a mai húszas, harmincas fiatalokat érintő - problémákról és jellemző élethelyzetekről mesél, mint a Felnőtt emberekben. Ezek a férfiak és nők vagy még éppen csak elvégezték az egyetemet és keresik a hogyantovábbot, na meg az első komolyabb kapcsolatot, vagy már túl vannak nem csak az első komolyabb kapcsolaton, de akár a váláson és a fiatalság lassú, méla elmúlásán is, egyre gyűlnek a csalódások, és rájönnek, valamit kezdeniük kellene magukkal egyedülálló, sokszor kisgyermekes harmincasokként is, bármilyen nehéz is.

 

Aubert ezekben a megkapó történetekben is a modern kor civilizációs „betegségeit”, az emberi kapcsolatok nehézségeit és lassú ellehetetlenülését, a kötődés hiányát vagy éppen a túlzott kapcsolatfüggést, a magányosságot vagy a társas magányt, a gyermekvállalást vagy a gyermek nem vállalást, az ürességet és a céltalanságot állítja középpontba, és mesél róluk ugyanabban a végtelenül lecsupaszított, ám nagyon is magával ragadó stílusban, amelyet már kiélvezhettünk korábban is Pap Vera-Ágnes nagyszerű tolmácsolásában.

 

A „Megtehetnéd” egy olyan fiatal nő története, aki visszaemlékszik pár évvel ezelőtti egyetemista korára, amikor tapasztalatlan lányként fejest ugrott egy furcsa, intenzív és sehová sem tartó kapcsolatba, és még elhitte, hogy képes lehet felülemelkedni önmagán és átváltozni valaki mássá. A „Carla” egy örökbefogadás és egy kapcsolat válságának története, melyben a fiatal, jól szituált norvég pár egy dél-amerikai országba utazik, hogy örökbe fogadhasson egy hároméves kisfiút, ám a férfi hirtelen nem csak azt érzi meg, hogy ő valójában a címszereplő kislányt választaná a már megbeszélt fiú helyett, hanem azt is, hogy a gyermekvállalás és örökbefogadás körüli kérdésben úgy roppant meg a kapcsolatuk, hogy azt eddig észre sem vették.

 

A „Bocsánat, bocsánat, bocsánat” főszereplője egy fiatal, elvált apa, aki bár igyekszik, és becsülettel látogatja, de valójában nem tud mit kezdeni az állandóan ellenkező kislányával (ahogy a lány sem vele), és az egyre növekvő feszültség vége egy hatalmas pofon lesz, amely talán elindíthat valamit közöttük így vagy úgy. Az „Otthon” bár a felszínen egy kamaszos, első szerelem története, ám érezhetően a mélységben ott lapul az elbeszélő lány minden fájdalma és kötődési vágya, amelyet felbomlott családja miatt érez.

 

Marie Aubert legnagyobb erőssége, hogy úgy képes bemutatni ezeket a végtelenül egyszerű és mindenki által meg- és átélhető hétköznapi történeteket, hogy azok a maguk módján nem csak letehetetlenül izgalmasak és érdekesek, de tökéletesen be is mutatják a 21. századi ember legfőbb problémáit, mindazokat a gondokat, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk, éljünk Norvégiában vagy Magyarországon. Meggyőződésem, hogy amit Marie Aubert művel, az a kortárs novellaírás csúcsa.