Főkép

Bevallom őszintén, miután már alig akadt olyan Auster-mű, amit ne olvastam volna (15 magyarul megjelentből 12 az arány), kissé szkeptikusan fogadtam a fülszövegen sorjázó kritikai idézeteket, melyek szerint a nemrég újra megjelent Láthatatlan az amerikai sztárszerző legjobb, legemlékezetesebb műve, de így olvasás után azt kell mondanom, ha részben is, de egyet kell, hogy értsek ezzel. A Láthatatlan ugyanis valóban legalább a Holdpalotához vagy a 4 3 2 1-hez mérhető remekmű, amely kimagaslik az amúgy is roppant magas színvonalú életműből.

 

Elmondható, hogy Paul Auster egész pályája alatt vonzódott a legrafináltabb posztmodern praktikákhoz, amelyek legtöbbször nem csak magukkal ragadták, de sokszor be is csapták az olvasót, és ez most sincs másként. Bár a Láthatatlan nem kimondottan vaskos kötet (még háromszáz oldalas sincs), de mégis negyven év eseményeit öleli fel, és legalább három narrátort (vagy négy, nézőpont kérdése) na meg háromféle elbeszélői módot (E/1, E/2, E/3) alkalmaz, hogy elmondjon egy olyan történetet, amely tobzódik többek között a tabudöngető erotikában és a legsötétebb erőszakban.

 

Az első lapokon megismerjük a fiatal és unatkozó egyetemistát, Adam Walkert (aki egyébként nem Adam Walker, de erről később), akihez jó austeri felütésként egyszer csak odalép egy titokzatos francia pár, hogy előbb a férfi felajánljon egy nagyobb összeget, amely révén az írói ambíciókat dédelgető Adam beindíthatna egy irodalmi lapot, később pedig a nő látszólag a férfi tudtával a fiú szeretője lesz. Amikor az olvasó már kezdene a kezdetben mit sem értő Adamhez hasonlóan eligazodni az események sűrűjében, történik egy gyilkosság, amely mindent megváltoztat; de nem úgy, mint egy átlagos regényben.

 

A következő szinten (Austert ismerve nem meglepő, hogy itt is egy többszintes művel van dolgunk) ugyanis kiderül, hogy valójában nem 1967-ben járunk, hanem 2007-ben, amikor Adam (aki nem Adam) egy régi barátja, egy már befutott író megkapja ezt az előbb olvasott szöveget kézirat formájában, hogy véleményt mondhasson az immár a hatvanas éveiben járó férfi három fejezetesre tervezett emlékiratáról. Mikor már megszokjuk ezt a helyzetet, jön a memoár újabb fejezete, amely már a barát tanácsára E/2-ben íródik, és amely még az előző gyilkosságnál is perverzebb dolgokról mesél, hogy aztán újabb jó austeri hagyományként előbb az író barát is kényszerű okokból kezelésbe vegye a kézirat befejező részét, majd nekiálljon kideríteni az igazságot az ott olvasottakkal kapcsolatban (ám éppen a téma érzékenysége miatt minden felismerhető adatot megváltoztat, így annyit tudhatunk, hogy Adam Walker nem Adam Walker, New York nem New York, a valóság nem a valóság, vagy mégis?), és végül befejezésként egy újabb szereplő újabb szövegét kapjuk kézhez, amely éppen annyira hozza közelebb (vagy viszi távolabbra?) a valóságot, mint a korábbiak…

 

Bár így leírva talán bonyolultnak hangzik, de mindvégig tökéletesen érthető és követhető az egész, minden szint új és új dolgokat hoz, új és új témára irányítja rá a figyelmünket, és paradox módon Auster éppen ezzel a megannyi narratológiai trükkel és a szövegek valóságtartalmának folyamatos megkérdőjelezésével hívja fel a figyelmet arra, milyen sokféle lehet, és milyen sokfelé indulhat el egy ember élete. Ez pedig azért is figyelemreméltó, mert az amerikai legtöbb regényében nem igazán akar valóban hiteles, hús-vér alakokat szerepeltetni, de itt gyakorlatilag minden – még a legőrültebb fordulat is – hihetővé és realista módon is átérezhetővé válik.

 

Így az év első fele körül járva úgy érzem, hogy a Láthatatlan nagy eséllyel 2022 egyik legjobb és legemlékezetesebb regénye lesz számomra, egy olyan alkotás, amely megírtságával, történetével, fordulataival, karaktereivel, és témáival (többek között a Gonosz mibenléte, a társadalmi változások hatásai, az egyéni felelősségvállalások és –hárítások életünkre gyakorolt hatása) sokáig velem marad. Igazán ritkán fordul elő, hogy ennyi pozitívum összejöjjön egyetlen könyvben, még akkor is, ha azt Paul Auster írta. Aki teheti, ne hagyja ki!