Főkép

Alaposan meglepett Helga Flatland, egy egyszerű kis sétagaloppos, könnyed történetet vártam tőle, ehhez képest egy igazi Ikeás szekrénysort kaptam, ami a leírás alapján gyerekjátéknak tűnik, mármint az összeszerelése, de két idegösszeomlással és négy órával később már nem őszinte az ember mosolya… Különleges, felkavaró, nekem az év meglepetéskönyve lett az Egy modern család.

 

Már maga az alapsztori is különös: egy norvég család közösen nyaralni indul Olaszországba, hogy együtt köszöntsék ott fel az édesapát, Sverrét, a hetvenedik születésnapja alkalmából. A jókedvű utazásnak azonban hamar vége lesz, amikor a szülők bejelentik három felnőtt gyermeküknek, hogy negyven év után külön utakon folytatják az életüket és hamarosan elválnak. Liv, Ellen és Håkon vérmérsékletének függvényében más és más választ ad erre a váratlan szituációra, az ő gyászmunkájukat, feldolgozási kísérletüket követhetjük végig, mintegy élveboncolás keretein belül. Minden apró gondolatukat, rezdülésüket elmeséli a szerző, ráadásul egy-egy eseményt több, akár három nézőpontból is leír, így mutatva meg a viszonylagos igazságot és az érme összes oldalát.

 

Liv negyvenéves, kétgyermekes anyuka, aki engedelmes, példamutató szülő, felelősségteljes minden pillanatban. Épp ezért úgy érzi, őrködnie kell a családja, és a kisebb testvérei felett is. Miközben túl sokat vállal magára, folyton kirekesztettnek érzi magát, szerinte a testvérei kapcsolata sokkal szorosabb, mint vele, akinek már korán túl komolynak kellett lennie. A válás teljesen összetöri, lenullázza a biztos pontjait és rámutat a szüleiről való leválás hiányára.

 

Elle harmincnyolc éves, jól kereső kommunikációs szakember, aki a tipikus középső gyerek: inkább a nagyvilágban keresi a visszaigazolást, mint családi körben. Épp a gyermekvállalás kellős közepén van, ami nem megy túl zökkenőmenetesen, így csak részben ismerhetjük meg a válásra adott reakcióit, mert a saját projektje köti le minden percét. Végigkísérjük őt az orvosi vizsgálatokon, majd a lombikprogram lélekölő fázisain.

 

Håkon harmincéves, funkcionális elsőszülött, 8 évet vártak rá, két lány után egy kisfiú, ráadásul betegen született, akaratlanul is túlféltette mindenki. Tipikus mamahotel-papabank életet él, örök szimbiózisban a szüleivel, és csak külső nyomásra hajlandó végre elköltözni és a saját lábára állni. Meggyőződéssel hirdeti az emberi kapcsolatokról kialakított minimalista nézeteit, egészen addig, amíg nem találkozik a Nagy Ő-vel, aki felülírja a steril elméleteket.

 

Nagyon érdekes a családtagok egymáshoz való viszonya, amelyet ízekre szed az írónő előttünk. Ráadásul a karakterek személyiségét és a váratlan helyzetekre adott válaszát befolyásolja a születési sorrendjük (egy szuper könyv hosszan boncolgatja ezt a témát, Kevin Leman Születési sor(s)rend című műve, amelyet jó szívvel ajánlok). Izgalmas volt ennek tükrében figyelni a szereplők érzelmi fejlődését. Mivel páratlanul vannak, valamelyikük mindig úgy érzi, hogy kiszorul a testvérei véd- és dacszövetségéből - ezt az állapotot is élethűen ábrázolja a regény.

 

A válás a mozgatórugója az egész kötetnek, mégsem a szülők kerülnek fókuszba, hanem a környezetük reakciói, melyeket a döntésre adnak. Az ominózus nyaralás után két évig követhetjük együtt a család életét, mégsem kapunk a végén cukormázas portrét róluk. Nincsenek instant megoldások, nincs feloldozás, hanem láthatóan még több lelki munka vár a szereplőkre. Bátor lépés egy ilyen lezárás mellett dönteni.

 

Ez a kötet szólhatna bármelyik átlagos családról, bemutatja a szülő-gyermek (és a testvéri) kapcsolatrendszer erősségeit és olykor pusztító hatásait is, amelyet egy változás alapjaiban renget meg. Izgalmas, fájdalmas, nagyon hétköznapi és épp ezért nagyon felejthetetlen.