Hartay Csaba: Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt

A kimondottan sokoldalú szerző, Hartay Csaba (ismerhetjük íróként, költőként vagy a Viharsarki Kattintós bloggerként is) kötetei már korábban is mindig megfogtak valamiért: példának okáért az életközépi összegzésként is felfogható lírakötete, az Átkiáltani az őszbe nálam a 2020-as év legemlékezetesebb hazai verseskötete volt, de a Holtág személyessége és átélhetősége is közel állt hozzám, mint ahogy a netes baromságok gyűjteményeként / paródiájaként is felfogható Köszönöm a befogadást! humoros szösszenetein is jót tudtam derülni. Aztán ahogy szép lassan elolvastam szinte az összes művét, körvonalazódtak előttem a szerző kedvenc témái is: a kamaszkor utáni nosztalgia, a sírva-röhögős emlékek önfeledt felidézgetése, na meg a felnőtt élet súlytalanságával és szürkeségével való zsibbasztó szembesülés, és arra gondoltam, már nem is nagyon érhet semmilyen különösebb meglepetés. Ám néhány hónapja kezembe került legújabb kisregényének kézirata, és ahogy ezt most újraolvastam immár könyv formában arra jutottam, hogy de, igenis érhet. Ugyanis bár a Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt tartalmaz mindent olyan elemet, amelyet már korábban megismerhettünk, de ez most mégis valami teljesen más.

 

A Joe és Jen… már a legelső oldalakon egy borzasztó és visszataszító, a leginkább a kultikus Bebukottak című dokumentumfilmből ismert világba röpíti az olvasóit (könnyen adja magát a párhuzam, hiszen itt is, ott is a ’80-as évek elején és a tököli fiatalkorúak börtönében vagyunk), és nem csak a helyszín és az idő stimmel, de azok a brutálisan szenvtelen monológok is hasonlóak, amelyeken a szereplőink (fiatalkorú gyilkosok) megszólalnak.

 

Ezen a világtól elzárt helyen olyan fiatalemberek élnek, akiknek – önhibájukból – már azelőtt véget ért az életük, hogy elkezdődhetett volna, és nem marad számukra más, mint magukat kőkemény gengszternek mutatva elviselni a poklot (a gyengének itt csak két választása marad: „köcsög” lesz vagy „csicska”), és persze legbelül némán ábrándozni egy szebb és jobb – ám valószínűleg soha meg nem valósuló – jövőről, tuti balhékról vagy átlagos családi életről, pöpec verdákról és dögös csinibabákról, vagy éppen egy csendes, szelíd, szerető feleségről; kinek mi a leghőbb vágya. Csak egyszer, egyetlenegyszer szabadok lehetnének…

 

De az élet valóban csak ennyi volna, amit ezek a srácok elképzelnek? Gengszterkedés meg szürke hétköznapok, bögyös macák meg reggelit csomagoló feleségek? Egyáltalán mit kezdhetnének, mit kezdhetünk az életünkkel és szabadságunkkal, ha kapnának, kapnánk egy újabb esélyt? Erről (is) szól ez a kisregény.

 

Hartay hősei erre a kérdésre egy teljességgel szokatlan helyen keresik a választ, de hogy hol, sem ők, sem az olvasók nem igazán tudják. Történik ugyanis, hogy Nagy József és Kalmár Jenő elítéltek (maguk között Joe és Jen, ez olyan nyugatosan menőnek tűnik a ’80-as években) megmagyarázhatatlan módon Vonnegut Billy Pilgrimjéhez hasonlóan egyszer csak kiesnek az időből, és minden elalvás után újabb helyen és újabb időben találják magukat, ahol róluk mindent tudó, furábbnál furább alakokkal hozza össze őket a sors (tanárokkal, portásokkal, bankárokkal, katonákkal, de röpke tiszteletét teszi Pablo Escobar is), akik őrült monológjaikban nem csak saját bűnökkel terhelt és félresiklott életükről számolnak be, de közben nem győzik a két fiatal gyilkost szidni, akik persze nem értenek semmit. Mi történik? Miért történik? Kik ezek? Mit akarnak? Mit kéne megérteni? Van ennek bármiféle értelme, célja? Mikor lesz vége? Mikor jutunk haza? De amúgy nekik hol van egyáltalán a „haza”?

 

Szerzőnk nagyon bölcsen nem próbál meg a történtekre semmiféle érdemi magyarázatot fabrikálni, hagyja, hogy a történések meg az őrült monológok sodorják magukkal a két fiút meg az olvasókat, és ők maguk / mi magunk próbáljunk meg valamiféle értelmet kihámozni ebből a számtalan bukástörténetből. Mert nagyon úgy tűnik, hiába az égető vágyak, a sokszor nemes álmok, a végén úgysem marad más, mint a kudarc, a csúfos bukás, a valósággal való keserű szembesülés, az örökös vándorlás egyik helyről (iskola, munka- vagy lakóhely) a másikra, és közben jönnek ezek az egymással felcserélhető vadidegen alakok, akik hol jobbak, hol rosszabbak, és sehol az otthon, sehol a megérkezés. De hol van akkor az az elképzelt szabadság?

 

Hartay Csaba művét nagyon nehéz kategorizálni, de a Joe és Jen filozofikus kalandregény volta mellett talán leginkább a felnőttkori illúzióvesztés kötete, ám mint ilyen nem csak elgondolkodtató és magával ragadó, de közben igazán kiszámíthatatlan, és nagyon is szórakoztató (igen, nem meglepő módon a nosztalgiafaktor és a poénok is működnek). Rég volt a kezemben ennyire egyedi és megfoghatatlan kötet, úgyhogy bízom benne, a Joe és Jen megtalálja a maga olvasóközönségét, és igazán sikeres lesz.