Főkép

Előre tudtam, hogy a pénteki napot nem lehet felülmúlni, így nem lepődtem meg a számomra kevésbé ígéretes szombati programkínálaton. Mivel azonban az utolsó Divanhana lemez (erről bővebben erre) nagyon jól sikerült, egy pillanatig sem volt kérdéses, hol lesz a helyem szombat este nyolckor.

 

A fővárosi tömegközlekedés összekapta magát, így az eredetileg tervezett érkezésnél korábban sikerült becsekkolnom, és éppen a jól megérdemelt komlószörpömet kortyolgattam az Akvárium előterében, amikor szóltak, hogy települjek át egy másik helyiségbe, mert díjátadó van, és ott a helyem. Örömmel mentem ünneplő tömegnek, mert úgy gondolom, egy fesztiválnak, ami nyilvánvalóan több akar lenni, mint szimpla koncertek gyűjteménye, muszáj valami mást is felmutatnia.

 

Jelenleg a zenés-táncos programokon kívül van konferencia és filmvetítés, illetve a feltörekvő tehetségeknek bemutatkozási lehetőséget biztosító 0. napi showcase, valamint a Budapest Ritmo-díj, amit minden évben annak ítélnek oda, aki nagyon sokat tett a tágabb értelemben vett térség világzenéjéért. Idén ezt Helen Sildna, a Tallin Music Week egy megálmodója és szervezője kapta – szerintem teljesen megérdemelten.

 

Mire mindenki elkészítette a fotóját, és gratulált a díjazottnak, már majdnem 8 óra volt, ezért szedtem a lábam, nehogy lemaradjak a boszniai Divanhana koncertjéről. Szerencsém volt, mert az első sorban volt még szabad hely, és pár perc várakozás után színpadra lépett az öt muzsikus (Šejla Grgić, Neven Tunjić, Nedžad Mušović, Azur Hajdarević, Irfan Tahirović, valamint vendég hegedűsként Larisa), és kezdetét vette a varázslat. A bűbáj legfontosabb alkotóeleme Šejla Grgić hangja, az ő orgánuma, énekstílusa pont olyan, amit szeretek, és ami véleményem szerint tökéletesen illik ehhez a balkáni muzsikához, amiben sevdalinka, bosnyák, török és minden más, errefelé megfordult népcsoport zenei öröksége felbukkan. A zene azonban jóval több szimpla múltidézésnél vagy hagyományőrzésnél. Időnként jazzes elemek bukkantak fel, aztán gyakran improvizáltak, és a szólókról sem mondtak le – de szerencsére csak olyan mértékben, hogy ne váljon unalmassá a produkció.

 

A programot három részre bontották, a nyitó, pörgős blokkot egy nyugisabb dalcsokor követte, hogy aztán a végére ismét felpörgessék a tempót. Tetszett, hogy szükség szerint módosult a létszám, időnként csak hárman, máskor meg öten játszottak a színpadon. Szemlátomást ők is élvezték a koncertet, felszabadultan mosolyogtak, kommunikáltak velünk. Nekem értelemszerűen a pörgősebb dalok jöttek be, mint például a szőnyegmosásról szóló „Ćilim”, vagy az „Opa, opa”. Az egy óra hamar eltelt, pedig még sokáig hallgattam volna őket. Emlékeim szerint korábban már megjelent egy koncert DVD-jük, ezért úgy gondolom, ideje lenne beszereznem, és akkor gyakrabban átélhetném ezt a csodát.

 

 

 

A következő pár fellépőről előzetes meghallgatás után tudtam, hogy nagy valószínűséggel más muzsikában utaznak, mint ami általában tetszik nekem, de mivel az élő fellépések időnként nagyon meg tudnak lepni, kötelességemnek tartottam mindenkit megnézni. Elsőként a nemzetközi Boi Akih produkcióját lestem meg, de nem érintett meg a kísérletező mixük, bár tény, hogy a kora-gitár-furulya-ének kombináció sok lehetőséget rejt magában. Pár szám után átsétáltam a lokálba, de az ajtónál bentebb nem jutottam, akkora volt a tömeg. Így csak Marta Miranda hátát láttam éneklés közben. Az állandó jövés-menést megunva átsétáltam a nagyterembe, ahol időközben telepakolták a színpadot a Random Trip hangszereivel, DJ-pultjával. Érdekes formáció, izgalmas elképzelés, remek muzsikusok – csak éppen nem tudtak megérinteni, nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk.

 

Úgy gondoltam, az elszomorodott hangulatomhoz jól illene António Zambujo hangja és a fado, ezért átsétáltam a kisterembe, ahol az első sorból hallgattam ezeket a szomorkás, vágyakozó dalokat. A hangja tökéletesen illik ehhez a műfajhoz, és érdekes volt ezeket a dalokat ennyire letisztult előadásban hallani. A másik ok, amiért őt mindenképpen látni akartam, hogy egyértelműen kiderüljön viszonyom a fadóval. Az utóbbi hónapokban ugyanis hallgattam pár ilyen lemezt, amelyek közül több elnyerte tetszésemet – ami azért érdekes, mert korábban nem sikerült megszeretnem ezt a stílust. Szóval Zambujo koncertjét tesztnek szántam, aminek a végén kiderült, a fado még mindig nem a szívem csücske, ezért mosollyal az arcomon távoztam.

 

 

A nap végére maradt az izraeli-iráni Liraz nagyszínpados műsora, amire természetesen megtelt a terem, nem is sikerült az első sorban elhelyezkednem. Az utolsó lemezéről ezt írtam két évvel ezelőtt: „Az album egyébként nagyon hangulatos keveréke az iráni folklórnak, a nyugati popzenének és az afrikai ritmusoknak – és nem utolsósorban tisztelgés az iráni művészek előtt. Elsőre talán szokatlan ez a keverék, de akiknek bejött a Tootard, az ezt a lemezt is szeretni fogja.” (a teljes cikk erre)

 

Arra, hogy ez a zene mennyire táncolható, azonnali választ kaptam a körülettem álló hölgyektől, akik gyakorlatilag az első hangtól az utolsóig táncoltak, az extázis különböző fokához illő intenzitással, tökéletesen hozva az egzotikus figurákat. Muszáj volt a figyelmemet köztük és a színpad között megosztanom, mert mindkét helyszínen volt mit néznem. Természetesen az olyan slágerek, mint, mondjuk, a „Bia Bia”, teljesen megőrjítették a nézőket, de nyilvánvalóan egy jól felépített, tökéletesre csiszolt koncertet kaptunk, amiből minden jelenlévő számára kiderült, miért annyira népszerű Liraz (a Tootardon kívül még az A-WA jutott az eszembe róla).

 

Ezzel ért véget számomra a 2022-es Budapest Ritmo, melynek során ismét láttam pár fantasztikus koncertet, de az a tény, hogy pénteken minden helyszínen telt ház volt, még ennél is nagyobb élményt okozott. Remélem, ez a jövőben is így lesz, és végre elérjük azt a kritikus tömeget, amire már érdemes rendszeresen világzenei koncerteket szervezni, és nem csak elvétve találkozhatunk külföldi fellépőkkel.