Főkép

Az idehaza egyelőre teljességgel ismeretlen Andrés Barba pályája meglehetősen fényesen indult a 2000-es évek elején, melynek következtében a Granta magazin 2010-ben már a legígéretesebb fiatal, spanyol nyelven alkotó szerzők közé sorolta (a magazin felfedezettjei többek között Kazuo Ishiguro, Salman Rushdie vagy Ian McEwan, akik pályakezdőként szintén szerepeltek egy-egy Granta listán), és nagyon úgy tűnik, hogy spanyolunk az elmúlt tíz évben írt regényeivel igazolni is tudja ezt a megelőlegezett bizalmat. Arról, hogy milyen jó szerző is Barba, már szerencsére mi is megbizonyosodhatunk, hiszen a Jelenkor kiadó gondozásában az elmúlt hetekben jelent meg az eredetileg 2017-es, Premio Herralde-díjjal is kitüntetett kisregénye, a Fényes köztársaság.

 

Ez a szűk 200 oldal egy visszaemlékezés, melyben a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőnk lassan kibomló meséjéből egy nem mindennapi történet tárul elénk. Narrátorunk fiatal szociológusként nagyon úgy tűnt, hogy egy kimondottan boldog és egészen sikeres élet elé nézhet, ugyanis már pályakezdőként egy általa megálmodott program segítségével sikerült felvirágoztatni egy kis indián törzset, majd ezt a sikert meglovagolva rögtön kapott egy újabb megbízást: utazzon a dzsungel szélére, a fülledt-festői San Cristóbal városába, ahol a feladat gyakorlatilag ugyanez lenne. Hősünk nem is lehetne boldogabb, mert nem csak innen származik szintén indián felesége (akiknek kislányával egyébként tökéletesen kijönnek), de a munka mellé egyből kap egy házat, és a helyi Szociális Ügyek Osztályának vezetői posztját is.

 

San Cristóbal meg nem is tűnik egy túlontúl rossz helynek: igaz, esős évszakban szinte ki sem lehet mozdulni otthonról és állandó a párás forróság, de cserébe gyönyörű és viszonylag nyugodt is (a heti egy-két külvárosi gyilkosság dél-amerikai szinten teljességgel elfogadható). Meg az is igaz, hogy a szokásos módon korrupt helyi vezetők szeretnek kiskirályként viselkedni, de cserében nem nagyon zargatják a lakosságot, szóval egész kényelmesen lehetne itt élni. Azonban ebbe a boldog családi idillbe és kellemes semmittevésbe egy nem várt fordulat, a „harminckettek”, egy roppant különös gyerekbanda feltünése rondít bele, amely rövidesen egyre szaporodó megmagyarázhatatlan eseményekhez, rablásokhoz, gyilkosságokhoz, majd szinte az egész helyi társadalom széteséséhez vezet.  

 

A Fényes köztársaság műfaja nehezen meghatározható, de azt hiszem, hamisítatlan szépirodalmi műként is sok tekintetben közel áll a horrorhoz vagy thrillerhez, ugyanis épp olyan vérfagyasztóan képes ezeknek a gyerekeknek a képében megjelentetni a sötétséget, az ismeretlent vagy magát a nagybetűs Gonoszt, mint a legjobb horrorok. Hiszen mi lenne félelmetesebb annál, mint hogy a gyermek valami egészen és eredendően más lesz, mint a felnőtt, valami olyasmi, ami tőlünk teljességgel idegen, és számunkra megmagyarázhatatlan. Egy olyan entitás, amely el akarja törölni azt az unalmas, kisszerű és fülledt posványt, amely megannyi felnőttnek boldogan megfelel.

 

Narrátorunk visszaemlékezésében nem tagadja, hogy még a saját emlékeire is rányomta bélyegét a közben eltelt 22 év, így igyekszik a beszámolójában más forrásokat (korabeli újságcikkeket, naplókat, emlékiratokat, azóta készített dokumentumfilmeket) is szerepeltetni, amelyek természetesen hol megerősítik, hol cáfolják egymást, és ahogy haladunk előre ebben a nyúlfarknyi kisregényben a finálé felé, a feszültség nőttön-nő. Nekünk, olvasóknak meg egyszerűen fogalmunk sem lehet, mit gondoljunk erről a különös gyermekbandáról, amely ránézésre csupa 9 és 13 év közötti tagból áll, akik megmagyarázhatatlan módon csak nappal láthatók, éjjel sohasem, akik egy furcsa és senki által nem értett nyelven beszélnek egymással, akiknek nincs vezetőjük, de mégis mindig szervezetten cselekszenek, és nagyon úgy tűnik, valamiféle telepatikus kapcsolatban állnának egymással, és a helyiek legnagyobb rémületére, talán az itteni gyerekekkel is.

 

A kortárs kolumbiai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, Juan Gabriel Vásquez nem hiába írta azt, hogy ebben a műben mintha a „Legyek Urát látnánk a másik oldalról”, hiszen szinte semmit nem értünk meg az egyre erőszakosabbá váló gyerekek tetteiből, ám mindvégig  érezzük, hogy a harminckettek valami szinte emberen túlit képviselnek, valami olyat, ami nemet mond a mi normáinkra és elveinkre, valami olyat, ami egy új társadalom alapjait fektethetné le (Barba azonban érezhetően szkeptikus azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy lehet-e más az emberi világ), persze csak ha az egyre jobban rettegő felnőttek hagynák nekik.

 

Azt hiszem, a Fényes köztársaság egészen üde színfoltja a kortárs irodalomnak, hiszen hamisítatlan szépirodalmi alkotásként is képes beemelni szövetébe a thriller és horror jegyeit, ráadásul úgy, hogy mindez komoly többletjelentéssel ruházza fel az amúgy is gondolatgazdag művet, amely nem csak, mondhatni, az olvasók bőre alá kúszik, de sokszor olyan zavarba ejtő kérdéseket is felvet, amelyeket csak egészen nehezen tudnunk megválaszolni, bárhogyan is próbálkozunk. Egészen ritka kombináció.