Főkép

Mikor már az olvasó azt hihette, hogy pontosan ismerheti Závada Pál stílusát, írói világát, az általa alkalmazott narratív technikákat és az olyan, az elmúlt tíz évben megjelent zseniális / emlékezetes művek után, mint a Természetes fény, Egy piaci nap, Hajó a ködben már nem érheti különösebb meglepetés, a legújabb Závada-kötetet, az Apfelbaum - Nagyvárad, Berlint kézbe véve rájöhet, hogy bizony tévedett, mert ez a mű, bár sok szempontból természetesen emlékeztet a korábbiakra, de mégis valami teljességgel más, mint amit a szerzőtől megszokhattunk.

 

Az Apfelbaum ugyanis - több más mellett - egy verses regény formában megírt Ember tragédiája parafrázis, amely azonban nem csak bizonyos értelemben folytatja, de sok szempontból át is értelmezi Madách szövegét. Hogy más ne is említsek, Istent itt nem túlzottan érdekli az emberek sorsa (tulajdonképpen az egész 20. századot odaadta Lucifernek, hadd ármánykodjon kedvére), a legfőbb gondja az, hogy kedvére szaxofonozhasson – persze csak ha végre békén hagynák a cselekmény folyását figyelő és azt kommentáló angyalok: Lenke, Orsi és Charlie…

 

„Színváltozás. Most Jákob lajtorjáján üggyel-bajjal lemászik valaki:

Az Úr az, hátán fúvóshangszertokkal. Kinyitja, előhúz egy szaxofont,

de nem fújhatja meg, mert megzavarják. Hát Lucifer! Egy évszázada vár,

hogy megszólítsa, s itt az alkalom – most:

— Egy szóra csak! Ha kérdezni szabad…

A nagy művel mi van. ..? Na és szerinted

be van fejezve? És forog? Igen?

S eljárogat azóta tengelyén még

a gép, míg te, az alkotó, pihensz?

– Dicsőség a magasban Istenünknek, dicsérje őt a föld és a nagy ég!”

 

Závada Ádámja egy ízig-vérig modern figura, egy zsidóságára, hagyományaira és családjára is fittyet hányó fiatalember, akivel először az 1937-es év Nagyváradán találkozhatunk, amikor is hősünk eldönti, elég ebből az Ady által is évtizedekkel korábban megénekelt szellemi nihilből, elég a barátnőkből, Évából és Lilitből (Éva és Lilit két egymástól igen-igen különböző nőtípus, Éva az odaadó, gondoskodó és hűséges társ, Lilit pedig egy hamisítatlan femme fatale, a végzet csábító asszonya – ők ketten egymást váltva, de sokszor egymással össze is mosódva megjelennek a későbbi színekben is), irány a modern, fényűző és pezsgő Berlin. És a nácik? Kit érdekelnek?

 

Závada lehetőségei Madáchéhoz mérten jóval korlátozottabbak, hiszen Lucifer mindössze Nagyváradot és Berlint kapja meg játéka színteréül, ám az író ezen a két helyszínen és hét színen igyekszik minél többet elmondani arról, amit a 20. századról és a benne élő emberről gondol. Szín és helyszín ugyan kevesebb van, de fordulatokban egyáltalán nincs hiány. Így a nagy utazás során először a nácikkal nagyon is szimpatizáló Ádám a híres-hírhedt Leni Riefenstahl szeretője és egyben segédje lesz az egyre erőteljesebben fasizálódó Berlinben (a férfifaló Leni szerepében természetesen Lilit, míg Lucifer gyarló operatőrként egyengeti hősünk útját); majd 1940-ben Nagyváradra látogat, hogy ott Évát egy zsidómenetben lássa meg, és végleg kiábránduljon a szélsőjobból. A gettó felszámolása idején Ádám már a bujkáló kommunistákkal kokettál (ördögi vezetőjük természetesen Lucifer); a világháború után rövidesen szánalmas besúgó; majd a kommunizmusból is kiábrándulva végül a Berlini Fal lebontásában is aktív szerepet játszik. Ádám új és új szerepében mindig lelkesedik, küzdve küzd, és bízva bízik, majd az események, Lucifer és Éva/Lilit között sodródva hamarosan rájön, hogy a század minden nagy eszméje tévedés vagy csalás…

 

Závada Pál jó posztmodern íróként több szempontból is át- és újraértelmezte nem csak a nagy előd, Madách Imre korszakos művét, hanem számos többé-kevésbé hozzá kapcsolódó más alkotást is (egészen elképesztő számú kultúrtörténeti utalás található a műben, legyen az Wim Wenders kultikus alkotása, a Berlin felett az ég, vagy éppen Bertolt Brecht és Ingo Schulze művészete), és tette ezt a lehető legönreflexívebb módon (számos önéletrajzi történetet is olvashatunk, amelyek döntően befolyásolták az Apfelbaum cselekményét is), és közben még volt idő a nyelvvel való önfeledt játékra is (a nyelvezet hol színházi-magasirodalmi, hol hétköznapi-vulgáris). A szerző tehát elképesztően sok mindennel próbálkozott, ám az eredmény viszont számomra némiképp visszás, így azt mondom, az Apfelbaum inkább egy érdekes színfolt Závada életművében, és nem olyan mestermű, mint például a Természetes fény. Üde színfoltnak viszont kimondottan érdekes.