Főkép

A Kim Stone-sorozat legújabb darabja került a kezembe, mivel nem olvastam a korábbi részeket, így nincs összehasonlítási alapom, önmagában tudom értékelni csak a történetet, a szereplőket. Nem volt rám olyan elsöprő hatással, mint Chris Carter, de azért az „utólag elolvasni a sorozat korábbi köteteit”-listára határozottan felkerült.

 

A helyszín egy elit bentlakásos iskola, Heathcrest, ahol zárt meghívásos, titkos klubok működnek évtizedek óta, és a végzett diákok örökös véd- és dacszövetséget kötnek, bármikor kötelesek segíteni a korábbi és jelenlegi tagokat. Ugyan mindenki tud ezekről a társaságokról, elítélik a létezését, mégis működhetnek a mai napig. Ám egy diák öngyilkossága miatt nem várt figyelem irányul rájuk. Talán össze sem függ a létezésük a halálesettel, de túl sok apró jel mutat az ellenkezőjére. Az igazgató igyekszik mielőbb lezárni az esetet, és megakadályozni Kim Stone nyomozó kutakodását a rendek ellen. Azonban hiába minden igyekezete, egyre súlyosabb dolgok derülnek ki, megdől az öngyilkosság teóriája, és hamarosan még több holttest kerül elő az iskola falai közül.

 

Eleinte egy egyszerű ügynek történik Sadie Winters halála, aki valószínűleg a kiközösítés miatt a tetőről való leugrást választotta. Ám a boncolás során olyan bizonyítékok kerülnek elő, amelyek kizárják az önkezűséget – ekkor még nem sejtik a nyomozók, mekkora fába vágták a fejszéjüket. A bentlakásos iskola zárt világa melegágya a zaklatásnak, a pletykáknak és a megalázásoknak. Épp emiatt hatott sokkolóan a történet rám: egyrészt mert ártatlan kisgyerekek voltak az áldozatok, másrészt pedig a pszichológiai megtörés folyamatos ábrázolása is keményen hívja fel a figyelmet napjaink társadalmi problémáira. Elevenbe vág. Nyugtalanító az egész miliő, éreztem végig a zárt tér minden hátrányát, az elvonulás, önálló élettér lehetetlenségét, ami még kiszolgáltatóbbá teszi a diákokat. Ebben a légkörben tevékenykednek a Kártyák, az elit, titkos társaságok. A klubba bekerülni dicsőség, visszautasítani a meghívást életveszély. Ez nem egy egyszerű, pár évre szóló kaland, hanem kőkemény áldozatvállalás, ahol az a szabály, hogy nincs szabály. Nem számít sem pénz, sem barátság, sem emberélet, ha a társaság egyik tagját kell megvédeni.

 

Angela Marsons zseniálisan adagolja a feszültséget, mindig épp annyi új információt közöl, amivel folyamatosan izgalomban tarthat. Lebegteti a lehetséges megoldásokat, de olyan jól titkolja az utolsó fejezetig a megoldást, hogy ott érnek össze a korábbi (akár több évtizedes) szálak, és érthető meg a történet pszichológiai háttere, a gyilkos motivációja. Fegyelmezett történetvezetése miatt a végkifejlet még nagyobbat üt, ráadásul képes a nagyobb hatás érdekében kulcsszereplőket is kiírni, ezzel fokozva a megdöbbenést. Számomra kellemes meglepetés a könyv, az előzmények ismeret nélkül a dr. Alexandra Thorne-szállal nem tudtam mit kezdeni, ott jól jött volna egy mankó a szerzőtől, és egy alaposabb összefoglaló a korábbi közös ügyükről, de ezt leszámítva nem találtam hibát a Gyilkos igazságban. Ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szereti a pszichológiai krimiket.