Főkép

Bár a most bemutatandó kötet szerzője, Sándor Iván egészen hihetetlen módon már 64 (!) éve jelen van a hazai szépirodalom világában, de azt hiszem, az igazán széles olvasóközönséget csak az elmúlt években, a két utolsó regényével (A hetedik nap; Amit a szél susog) nyerte meg magának igazán. A veterán szerző energiája pedig nagyon úgy tűnik, még mindig kitart, hiszen az elmúlt hetekben megjelenő kisregénye, a Szakadékjátszma éppen olyan stílusos, gördülékeny és továbbgondolásra érdemes, mint a korábbiak.

 

A Szakadékjátszma három egykori diák és tanáruk kapcsolatát állítja a középpontba, akik a szocializmus utolsó évtizedében, a ’80-as évek elején kerültek egymáshoz közel, ám hogy megérthessük döntéseik és a velük történtek okait, elengedhetetlen, hogy betekintsünk akár a több évtizeddel korábbi múltba is. Így montírozódik egymásra - sokszor szinte észrevétlenül - 1944, 1956, 1980 és 2021.

 

A 92 éves szerző ismét ugyanazt stílust és ugyanazt a szikár, lényegre törő és szinte eszköztelen nyelvet használja, mint amit már megszokhattunk tőle (igen, a kisbetűvel induló bekezdések is a szokásosak), és ugyanazzal a természetességgel tud akár bekezdésenként más és más idősíkba lépni, mint korábban. Ez pedig azért is fontos, mert nagyon úgy tűnik, a 20-21. századi hatalmakkal dacoló kisember szinte mindig ugyanazokkal a problémákkal szembesül, és ugyanazokat a morális döntéseket kénytelen meghozni, mint az elődei, éljen a világháború idején, a szocializmusban vagy akár napjainkban. Kapaszkodót meg abban talál, amiben éppen sikerül. Hőseink számára például a sakk és Dosztojevszkij jelentik a fő támaszokat.

 

Sándor egyértelműen és magától értetődő módon képes ezt a két történetszinten meglévő elemet az egész mű vezérelvévé tenni (a fiúk egy sakk-kör tagjai, akik egy ’56-os múltja miatt elég hányatott sorsú tanár főleg Dosztojevszkijjel foglalkozó különóráit látogatják), és felépíteni rá a szereplők motivációit és a cselekmény mozgatórugóit. Ahogy az 1980-ban Moszkvába látogató és ott az akkor még inkább csak feltörekvőfélben lévő Garry Kaszparovval szimultán mérkőzést játszó Kerekes Endrének is az az egyetlen esélye, hogy elkerülje a vereséget, ha a jó előre kiszámítja a másik lépéseit, úgy a hétköznapokban sem tehetünk mást, mint hogy végiggondoljuk, mit tehet, mit fog velünk tenni a hatalom, és tudatosan felkészülünk a válaszlépésekre. És ahogy Dosztojevszkij hőseinek sincs más választása, mint dönteni a feltétlen hit és a nyílt lázadás között, úgy a mai ember is vagy csendben bízik a szebb és jobb jövőben mindhalálig, vagy nyíltan szembeszegül a hatalommal (és pórul jár). A szerző pedig úgy képes érzékeltetni a mindenkori hatalom fenyegetését, hogy a művét egyszerre olvashatjuk egy elvontabb, filozofikus példázatnak és a nyers és hétköznapi valóság lenyomatának is. Mindkét olvasat egyaránt érvényes és egyenrangú.

 

Sándor Iván emellett a Szakadékjátszmában képes arra is, hogy olyan elvontnak és elméletinek tűnő kérdéseket, mint a „miért és miben élünk?”, „hová és hogyan jutottunk?” úgy tudjon feltenni, hogy azok ne csak tökéletesen illeszkedjenek a cselekmény szövetébe, de az olvasó ezeket óhatatlanul maga is feltegye a saját sorsa, a saját kora kapcsán. És bár kimondottan élmény olvasni a szerző hol kopogósan rövid, hol éppen kanyargóan hosszabb mondatait, a hol pár szavas, hol oldalnyi szakaszokat és a leheletfinoman egymásba érő idősíkokat, de a szöveg igazi erejét csak olvasás után érezni igazán. Ez pedig, véleményem szerint, az igazán nagy művek sajátja. A Szakadékjátszma pedig az alig 200 oldalas hossza ellenére is egy igazán nagy mű, így minden bizonnyal az idei év egyik legfigyelemreméltóbb hazai alkotása lesz.