Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem kell

Bevallom őszintén, bár már korábban volt hozzájuk szerencsém, de nem igazán kerültek hozzám túl közel Bognár Péter versei, és ha még azt is hozzáteszem, hogy a valódi (tehát nem szépirodalmi, hanem zsáneralapú) krimi (főleg nem a magyar) sem a szívem csücske, akkor az idén negyvenéves szerző első prózakötete, a Hajózni kell, élni nem kell már eleve halmozottan hátrányos helyzetből indult. Hátrányos helyzetből indult, ám végül mégis egy kimondottan kellemes, szokatlan és egyedi hangvételű kötethez lett szerencsém Bognár művével, ugyanis bár a Hajózni kell… elég markáns módon és sok aspektusában krimi, de amit olvasunk, az egyértelműen nem zsáner-, hanem hamisítatlan szépirodalom.

Bognár nem hiába költő, hiszen talán a legszembetűnőbb ebben a kötetben az a nyelv, amelyen a korosodó, magánéleti és munkahelyi problémákkal egyaránt küzdő, az ókori görög és római hírességek életrajzához feltűnő módon vonzódó polgárőr leendő olvasóihoz szól, és amelyen narrálja nekünk különös nyomozását egy, a településén meginduló gyilkosságsorozat kapcsán. Mert bár derék elbeszélőnk úgy élte le eddigi egész életét, hogy abban semmi különös nem történt (jó, lesz majd itt egy mindent elnyelni képes óriási hidraulikus présgép is, amely nem mindennapi szerepet kap a múltban és a jelenben egyaránt, és amely majdcsak olyan kitüntetett helyen áll honfitársunk szívében, mint amelyet az exfelesége elfoglal), de úgy tűnik, hogy imái végül meghallgatásra találnak, és ezzel a példátlanul súlyos bűncselekmény-sorozattal hősünk nyomozni kezdhet, és megmutathatja, hogy legalább olyan kemény fából faragták, mint a nyomozást vezető, zebramintás öltözékben ügyködő századost, Ürmösné Tóth Orsolya asszonyt…

Hősünk pedig – szerinte - jó nyomozó módjára lépésről lépésre, minden egyes mozzanatot kellően (túl)hangsúlyozva magyarázza nekünk minden egyes tettét, amelyet a településen tesz a gyilkos elfogása érdekében, és miközben olvassuk ezeket a meglehetősen nyakatekert és sokszor idegesítően körülményeskedő mondatokat, kirajzolódik előttünk a falucska jelene és múltja egyaránt, hogy megtudjuk, miként létesült az a ’30-as évekbeli mintagazdaság, amely kipofozott silójában manapság a polgárőrség is üzemel, vagy miként lendítette fel a helység iparát a külföldről hazatelepült falubeli által alapított szexuális segédeszközüzem, amely aztán a helyi plébános hathatós „segítsége” révén egyre inkább felkelti az itt lakók haragját, vagy miként akarja egy paranoiás férfi megdönteni a polgármester hatalmát, hogy a településből egy fallal körülvett városállamot alapítson ókori görög mintára…

A Hajózni kell… nagy erénye, hogy bármilyen furcsa vagy idegesítő is az a hang, amely megszólítja a leendő olvasókat, de minden furcsasága és idegesítősége ellenére is azonnal magával ragad minket, és visz egyik mondat a másik után ebben a furcsa történésekkel és furcsa alakokkal teli falucskában a megint csak furcsa végkifejlet felé, hogy közben görbe tükröt is tarthasson a mai magyar állapotok felé, elkalauzoljon a ókori történelembe, vagy ügyesen elfedje azt a narratológiai trükköt, amely csak lassan válik egyre világosabbá a lapok fogytával. Bognár Péter debütáló prózakötetét tehát egy kimondottan erős, és ami legalább ennyire fontos, szórakoztató és egyedi indulásnak tartom. Egy igazán kellemes csalódás volt ez a krimit távolról kerülő énemnek.