Főkép

Bizony csak igen-igen ritkán fordul velem elő, hogy egy olyan szerzőnek adjak második esélyt, akinek előző kötetét csúfos kudarcnak tartottam (és mit szépítsek, nálam Mezei Márk debütáló műve, az Utolsó szombat minden meglévő potenciálja mellett is az volt, csúfos kudarc), és még ennél is ritkábban történik meg, hogy egy második kötet éppen attól legyen egészen remek, ami miatt az első megbukott, ám most mindkettő megtörtént.

 

A civilben kommunikációs szakemberként tevékenykedő Mezei ugyanis pontosan ugyanazokat a markáns és jól felismerhető stílusjegyeket vitte tovább a 2021 végén megjelent Zsidó temetésben, amelyekre szinte egyedüli pozitívumként felfigyeltem az Utolsó szombatban, ám ezúttal úgy, hogy gond nélkül kiküszöbölte az előző kötetben meglévő összes hibáját. Ez pedig igazán megsüvegelendő dolog.

 

A szerző az új regényben a II. világháború helyett az erősen rothadófélben lévő hazai szocializmus végóráiba kalauzolja el olvasóit, hogy szembesülhessünk a narrátorunkat, az éppen 18. születésnapját betöltő Davidovics Gyurkót ért, és épp ésszel szinte felfoghatatlan sorcsapasok utolsó felvonásával, melynek során nem csak meghal az édesanyját már réges-rég elveszítő fiú rideg és kommunikációképtelen apja, de ennek következtében az is kiderül, hogy családjuk fele részben zsidó származású, és ezzel a ténnyel már végképp semmit sem tud kezdeni a megtört, világéletében labilis, magányos és sodródó fiatalember.

 

Az ő utolsó öt napjának a krónikája ez a 250 oldal, végtelen precizitással és monotóniával elmesélve. Mint említettem, Mezei ezúttal is ragaszkodott ahhoz a típusú tőmondatos, minden apró testi vagy környezeti rezdülést rögzítő elbeszélésmódhoz, mint az Utolsó szombatban, csak ezúttal éppen annyi érzelmi töltettel és éppen annyi (igaz, minimális) cselekménnyel sikerült megtámogatni, amely már nem hagyja egy pillanatra sem leülni a szöveget, és végig viszi magával az olvasóját.

 

Ráadásul nem csak a felszín működik, de a mélyebb rétegek is, hiszen többek között sikerült a lehető legtermészetesebb módon összekötni a Davidovics család tragédiáját a döglődő és utolsókat rúgó rendszer agóniájával, vagy a lehető legpontosabban és legtömörebben ábrázolni a fiú számára újonnan képbe kerülő új identitás révén a zsidók számára megjelenő két hazai végletet is. A származásának teljes megtagadását választó és így gyökértelenné váló, ám a rendszerhez szinte mindhalálig hű apa, és a zsidóságát mindennél fontosabbnak tartó, és a címbéli zsidó temetést is szervező nagybácsi is egyaránt eltalált, életteli karakterek. Mindketten meghozták saját döntéseiket, és vállalták a következményeket, szegény sodródó Gyurkó meg ottmarad a kettejük közti kietlen senkiföldjén. De ezen kívül azt is kiemelhetném, hogy ezúttal ez a minden apró rezdülést lajstromba vevő narráció arra is alkalmas, hogy végtelen monotonitásával itt-ott szándékoltan elterelje az olvasói figyelmet, így néha még a cselekménnyel kapcsolatban is komoly meglepetések érhetnek bennünket... 

 

Ezek fényében pedig azt kell mondanom, hogy Mezei Márk kisregénye egy igazán jól sikerült, fontos kérdéseket felvető és kimondottan egyedi darab, amely véleményem szerint egyértelműen benne van az elmúlt év tíz legkiemelkedőbb magyar prózai alkotása között, még akkor is, ha narrációja, témája és (szöveg)világa miatt talán ezt volt a legkényelmetlenebb olvasni. A Zsidó temetés jó könyv, okos könyv és azt hiszem, a szerzőben még mindig maradt potenciál.