Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa

Már ha csak abból indulunk ki, hogy a Grand Hotel Europa minden idők legnagyobb holland szépirodalmi könyvsikere, amely messze maga mögé utasított minden korábbi alkotást (és gondoljunk bele, hogy milyen gazdag és mély egyébként a holland irodalom, szerzőnk megelőzött olyan kiválóságokat, mint Arnon Grunberg, Harry Mulisch, Cees Nooteboom, Gerbrand Bakker, Gerard Reve, Hella Haasse, Marga Minco, Tommy Wieringa, és még hosszan sorolhatnám), akkor már ebből kiindulva is egészen biztosra vehetnénk, hogy egy egészen kiváló művel van dolgunk, de hogy mégis milyen szinte kimeríthetetlenül összetett regényt is kapunk kézhez ezzel a féltéglányi alkotással, előre még csak nem is sejthetjük.

A hazájában egyénként kimondottan közkedvelt és szakmailag is elismert Ilja Leonard Pfeijffer (aki egyébként egy igazán sokoldalú figura, hiszen írt már regényt, novellát, verset, drámát, szatírát és útikönyvet is) bő félezer oldalas nagyregénye ugyanis tényleg egy zavarba ejtően sokrétű mű, amely egyszerre gondolatébresztő, vitákat kiváltani képes és érzelmeket is megmozgató alkotás, és amely egyszerre működik esszé-, romantikus-, művész-, kaland-, illetve metaregényként is. És az egészben talán az a legelképesztőbb, hogy mindezt Pfeijffer úgy képes megvalósítani, hogy nem erőlködik, nem alkalmaz semmiféle posztmodern irodalmi hókuszpókuszt, és mindvégig könnyedén követhető és közérthető marad.

A történet röviden összefoglalva annyi, hogy egy Ilja Leonard Pfeijffer nevű író a világvégi, patinás és valaha szebb napokat is megélt szállodába, a címbéli Grand Hotel Európába költözik, hogy megírja élete szerelme történetét, na meg egy esszéregényt a tömegturizmusról (hisz ezért fizeti a kiadója), de azért közben nem átall feljegyezni ezt-azt a régi, ám éppen tulajdonosváltáson áteső szálloda mindennapjairól, hátha később fel lehet majd valamire használni ezeket.

Miközben az egyik szálon olvashatunk a túlsúlyos, piperkőc és némileg akaratgyenge szerző bimbózó, lángoló, majd halódó románcáról a gyönyörű, nemesi származású és sokkal fiatalabb olasz művészettörténésznő, az elképesztően teátrális érzelemkitörésekre is képes Clio oldalán – aki kedvéért hősünk még Velencébe is költözik (így természetesen bőségesen lesz szó ennek a különleges városnak építészetéről, történelméről és jelenéről is), hogy hullámzó kapcsolatuk megélése (és leírása) közben közösen eredhessenek a nő kedvencének, Caravaggio évszázadok óta elveszett utolsó képének a nyomába, és a derék Ilja, némi könnyedén megszerezhető készpénz reményében a nyomozás szüneteiben nekiálljon egy turizmusról szóló dokumentumfilm forgatásának is pár dilettáns futóbolond társaságában. A másik szálon már a furcsábbnál furcsább alakokkal benépesített, és a régi világot, a régi Európát jelképező, ám most már kínai tulajdonban lévő szálloda mindennapjaiba is egyre jobban beleolvadó szerző már erről az egyéni múltról ír és emlékezik, miközben rendíthetetlenül írja az egyre bővülő művét a tömegturizmusról, na meg a változó világról és a halódó Európáról is, hogy közben megjegyzéseket tegyen a (fikció szerint) még félkész szövegével kapcsolatban a leendő olvasóinak.

Röviden, mondom röviden összefoglalva ennyi a Grand Hotel Europa története - és ez egy olyan könyv, amelynek tényleg roppant érdekes története(i) van(nak), legyen az a Clióhoz kapcsolódó romantikus szál, vagy az eltűnt festmény utáni játékos nyomozásé, de ugyanúgy érdekessé válnak Ilja hotelbéli mindennapjai is -, de talán nem is ezek a történetek és ezek a közbeékelt esszébetétek a legfontosabbak, hanem az, amit ezek a történetek és esszébetétek kiváltani képesek.

Pfeijffer ugyanis folyamatosan provokálja az olvasóit, és számára nincsenek tabutémák vagy túl kínos felvetések. A hollandnál szinte minden szereplő irritáló, legyen az ő maga (vagy legalábbis a regényben szereplő alteregója) a strandon is viselt márkás, hófehér öltönyével és arany mandzsettagombjaival, azzal, ahogy a szeretett nő előtt megalázkodik és ahogy magát büszkén (itt nagyon érződik az önirónia) különbnek tartja a többi ott lézengő turistánál; vagy éppen a folyton dühkitöréseket és igaztalan és elképesztő vádaskodásokat produkáló Clio, akinél idegesítőbb nőszemélyt nem sokat hordott hátán a Föld (mondjuk a hotelben lakó Albane, a francia költőnő, aki gyakorlatilag a mai elkorcsosult feminizmus karikatúrája, ezen a téren sikeresen felveszi vele a versenyt).

Az egyik legeredetibb kortárs képzőművész, Demian Hirst szobrai komoly szerepet kapnak a műben

De nem is a szereplők váltották ki a legnagyobb vitákat, hanem az Európa jelenével és jövőjével kapcsolatos esszék, amelyek zseniálisan írják le a jelen állapotokat (meg mindazt, ami idáig elvezetett), és egy nem túl fényes jövőt vázolnak fel a kontinensnek, amely már most kezd elmaradni a világ többi részéhez, elsősorban Ázsiához (Kínához, Indiához, vagy a gazdag arab országokhoz) képest. Ezekben az esszékben az a legjobb, hogy nem csak segítenek megérteni a jelenünket, de gondolatokat ébresztenek és vitára sarkallnak minden nyitott olvasót, mert rengeteg okos gondolatot tartalmaznak a szerzőre jellemző cikornyásan nyakatekert stílusban előadva, de olyan formában, amelyeket kimondottan sokszor meg lehet támadni (elsősorban akkor, amikor Pfeijffer megunja a gondolatfutamokat, és hirtelen bevág egy túl könnyű megoldást a felmerült kérdésekkel kapcsolatban), és tovább árnyalni, kialakítva ezzel saját álláspontunkat a témában. Erről a könyvről tényleg vitaesteket kellene tartani, annyira aktuális kérdéseket dolgoz fel.

Bár rengeteg (de tényleg rengeteg, több tucatnyi) zseniális könyvet olvastam az elmúlt hónapokban, de ennyire az olvasót – jó értelemben – próbára tévő, provokáló és elgondolkodtató kötetet, mint Ilja Leonard Pfeijffer Grand Hotel Európája, egyet sem. Ez a regény egészen egyedi élmény, ne hagyjátok ki.