Chris Carter: Kivégzés

Mit tagadjam, a karácsony nekem elég véresre sikeredett, egy felvezető Baldacci-kötet után (Napvilág) a mákos bejgli felett belecsaptam a lecsóba, és megismerkedtem Chris Carterrel is. Ugyan volt bennem egy kis bizonytalanság, elég erős lesz-e a gyomrom hozzá, mert rendre olyan értékeléseket találtam a szerzőről, hogy nagyon beteg elme. De legyőztem a félelmeimet, és gyakorlatilag két nap alatt elolvastam a könyvet. A Kivégzés gyakorlatilag az első oldaltól kezdve behúzott és nem eresztett.

Az egyik katolikus templomban valaki szabályos mészárlást hajtott végre, ráadásul elvitte az áldozat fejét és a helyére egy kutyáét tette. Már a kezdet sem túl megnyugtató, de aztán sorra bukkannak fel a sorozatgyilkos újabb és újabb áldozatai. A módszer mindig más, de egy valami nem változik: a kínzások brutalitása, a kegyetlenség olyan mértéket ölt, amelyet ép ésszel nehéz feldolgozni. A változatos halálnemek miatt nehezen halad a nyomozás, mert nem találja a nyomozópáros a mintázatot, és első ránézésre az áldozatok között a kapcsolódási pontot sem. Így sokáig csak sötétben tapogatóznak, miközben a gyilkos már készül a következő tettére. Aztán a rendőrség váratlan helyről kap segítséget: egy otthonról elszökött 17 éves lány valamiért látja a gyilkosságokat előre, mint egy látomást. Miután egy újságcikkben megemlítik őt, az élete veszélybe kerül. Indul a hajsza, és már csak pár napja maradt a nyomozóknak, hogy megállítsák az elkövetőt…

A Hunter-Garcia nyomozópáros egyszerűen zseniális együtt, új kedvencekké léptek elő nálam. Robert Hunter észjárása, kriminalisztikai ismeretei, és az egész személyisége magával ragadó, egyedül is elvinné a showt. De az az igazság, hogy nem is kell ezt tennie, mert a cselekmény a maga nemében egy remekmű. Minden apró kis szál alaposan átgondolt, megtervezett, a végletekig kidolgozott. A gyilkosságok mögötti motiváció tökéletesen megállja a helyét, még talán picit egyet is lehetne vele érteni morálisan. A pszichológiai vonal miatt nemcsak egy csontozós, darabolós történetet kapunk, hanem valódi okokat, indítékokat, életszerű sztorit. Egyedül az zavart, hogy néhány utalást tettek az előző kötetre, amit én még nem olvastam, de így most határozottan rákerült a listámra. Ajánlom mindenkinek, aki bírja a részletgazdag leírásokat, amelyeket ellenpontoz a tökéletesen kidolgozott pszichológiai háttér.