Főkép

Mivel több okból kifolyólag is szeretem figyelemmel kísérni a fiatal hazai tehetségek munkásságát (recenzióíróként, a Merítés-díj zsűritagjaként és magánemberként is fontosak nekem), így semmiképp sem akartam kihagyni annak a Vonnák Diánának az első kötetét (mely Látlak címmel jelent meg a tavalyi év végén), akinek már több korábbi novellája is felkeltette az érdeklődésemet. És ami előre sejthető volt, arról olvasás után magam is megbizonyosodhattam: ennek az első kötetnek - mint a debütáló műveknek általában - bizony bőségesen vannak fényesebb és árnyékosabb oldalai is.

 

A Látlak hiába alig 200 oldal, mégis óriási tereket ölel fel. Az 1990-es születésű szerző 17 kisprózája szinte a világ minden tájára elröpít bennünket (közép-ázsiai buddhista kolostorokba, kietlen és alig lakott északi szigetekre, vagy éppen a magyar vidékre), és ráadásul ezekben az alig pár oldalas történetekben számtalan nemzetiségű, korú, és hátterű elbeszélő kerül elénk, ám ugyanakkor az is elmondható, hogy ennek ellenére ezek a szövegek és elbeszélői hangok nagyon is markáns módon mindig és mindenhol ugyanolyanok. Ez pedig a kötet ereje és gyengesége is egyben.

 

Ereje, mert ez a Vonnák által használt és jól felismerhető (talán leginkább Szvoren Edináéra emlékeztető) hang és nyelvezet jól megformált és működőképes a maga szenvtelenségével, sterilségével, távolságtartásával, ugyanakkor költőiségével együtt is, és kimondottan érdekes és itt-ott izgalmas szövegvilágot eredményez, ugyanakkor gyengesége is, mivel mindez ennyi különböző nemű, korú, hátterű és társadalmi helyzetű figura esetében már szinte megkülönböztethetetlenné teszi egymástól az egyes elbeszélőket, és hiába a földrésznyi vagy éppen generációnyi különbség közöttük, az olvasó mégis mindig ugyanazt a - gyakorlatilag szerzői és nem elbeszélői - hangot hallja elbeszélésről elbeszélésre. Ez pedig egyszerre zavaró és bosszantó is.

 

Ez pedig nagy kár, ugyanis Vonnák kimondottan érdekes elbeszélőmódot választ, mert hiába járunk sokszor igazán egzotikus helyeken, többnyire elveti a szokásos kliséket és díszleteket, és az olvasónak gyakorlatilag fogalma sincs, hogy honnan, milyen alapszituációból és merre indul el a szöveg, mi fog az egészből kisülni, és kénytelen az elbeszélői hangba kapaszkodva követni narrátorunkat, és a csak lassan csordogáló, vagy éppen szilánkokban érkező információkból felépítenie magában a történeteket. Ez a vállalás pedig kimondottan bátor dolog volt a szerző részéről, és a kivitelezése is rendszerint jól sikerült.

 

Vonnák hősei többnyire úton vannak, menekülnek valahonnan vagy valahová, és közös bennük az a fajta kiszolgáltatottság-érzés és üresség, amely a szövegeket is belengi. Legyünk egy himalájai kolostorban (Akklimatizáció), ahol egy nyugati nő szembesül a helyi viszonyokkal és az övétől gyökeresen eltérő látásmóddal; egy budapesti falatozóban (Préda), ahol egy ügyefogyott irodista nem igazán tud mit kezdeni a látszólag bolond öregasszonnyal, aki szinte nap mint nap kérdés nélkül beleeszik az elbeszélőnk ételébe; vagy valahol egy talán ukrán béranyánál (Ugyanaz a vér kering), aki még maga sem tudja, hogy képes-e valamiképpen feldolgozni azt, hogy pénzért lemondott nemrég megszületett gyermekéről.

 

Összességében tehát azt tudom mondani, hogy Vonnák Diána debütáló kötete, a Látlak közel sem hibátlan, ugyanakkor egy magában (főleg a jövőre nézve) komolyabb potenciált is hordozó mű, amelyet elsősorban a pályakezdő alkotókra nyitott és kisprózákat kedvelő olvasóknak tudnék ajánlani.