Elena Ferrante: Véletlen találatok

Bár – gyerek- és kamaszkori vágyaim ellenére – sosem foglalkoztam hivatásszerűen szövegekkel, írással, irodalommal, az érdeklődésem nem csappant meg az idő múlásával, és immár hat éve írom kisebb-nagyobb rendszerességgel a könyvajánlókat ide, az ekultura.hu oldalára. Igaz, ha a főszerkesztőt kérdeznénk, az állítás valószínűleg „teljesen rendszertelenül”-re módosulna, hiszen sokszor rengeteg unszolás és sürgetés előzi meg egy-egy cikk elkészültét és leadását. Mit mondhatnék, a határidők nem a legjobb barátaim, pláne, ha írásról van szó. Tudnék én időre is dolgozni, de azokkal az ajánlókkal nagy valószínűség szerint épp csak, vagy pedig egyáltalán nem lennék megelégedve; és miért adnék ki ilyen munkát a kezem alól, ha egy-két nap (néha néhány hét....) halasztással valami sokkal jobbat alkothatok?!

Van tehát némi elképzelésem arról, milyen lehet valódi nyomás alatt, menetrendszerűen gyártani az előre meghatározott karakterszámú és témájú cikkeket – és őszintén szólva, kiver tőle a víz... Az olasz sztárírónő, Elena Ferrante azonban pontosan erre vállalkozott. (Fejet is hajtok előtte.) A brit The Guardian felkérésére egy éven át írt hetente egy rövidke tárcát; ezeknek az írásoknak gyűjteményes kötete jelent most meg Véletlen találatok címmel. Bár Ferrante előszavában az enyémhez hasonló kétségeket osztott meg a felkéréssel kapcsolatban, végeredményben izgalmas kihívásként fogta fel a feladatot – és milyen jól tette!

Az 51 tárca a legkülönfélébb témákat járja körül: az egyetemes emberi tapasztalatoktól kezdve, úgy mint: születés és halál, a hírfogyasztási szokásokon át egészen a növényápolásig (!). Természetesen nem hiányozhatnak a Ferrantére legjellemzőbb témák sem, így foglalkozik a női sors legkülönfélébb aspektusaival, a férfiak által dominált irodalmi élettel, és – legnagyobb örömömre – több írásban is bepillantást enged alkotói világába, írási módszereibe. Két dolog tette azonban számomra igazán élvezetessé a kötetet. Egyrészt az az egészen személyes hangvétel, amelyet, már a műfaji keretek miatt is, de hiába keresünk a Ferrante regényeiben; ráadásul több mindent tudhatunk meg a valódi kilétét rejtegető szerzőről ezekben a rövid alkotásokban, mint amennyit a világszerte róla szóló cikkekből összesen. Másrészt pedig lenyűgözött, mennyi magvas gondolatot lehet sűríteni ekkora terjedelembe – ez az írónőt a Brilláns barátnőm több száz oldalas regényfolyam kapcsán ismerő olvasóknak ugyancsak meglepő lehet.

A „kényszer” alatt írás buktatóit ugyanakkor Ferrante sem tudta teljesen kikerülni, így nem minden tárca egyformán jól sikerült és érdekes. Mégis azt javaslom, aki kedveli akár az írónőt, akár a tárca műfaját, az elejétől a végéig, lassan, beosztva olvassa végig a kötetet, és ne válogasson a címek, témák alapján, még ha csábító is – a szöveg ugyanis néhol érdekes meglepetéseket rejthet... És ha mégsem így lenne, még mindig elgyönyörködhet Andrea Ucini különleges, színes illusztrációiban.