Főkép

Azt hiszem, nem lövök túl nagy bakot, ha azt állítom, hogy a kortárs skandináv szépirodalom az egyik leggazdagabb és lényegében kiapadhatatlan kincsesbányája napjaink világirodalmának, hiszen egyfelől ott vannak olyan szinte mindenki által ismert sztárszerzők, mint a méltán híres Jón Kalman Stefánsson, Per Petterson, Jon Fosse vagy Vigdis Hjorth (és persze még sokáig sorolhatnám), másfelől szinte bármikor belefuthat az ember olyan, a nagyközönség számára ismeretlen, ám zseniális alkotókba is, mint az 1988-as születésű dán Rakel Haslund-Gjerrild, akinek Az ég madarai című kötete az egyik legfurcsább posztapokaliptikus mű, amellyel eddig találkoztam.

 

Jelen esetben egy már-már szokványos posztapokaliptikus, világvége utáni alapokra építkező, költői nyelvezetű fikciós kötettel van dolgunk, de az egész éppen azért lesz roppant izgalmas és elgondolkodtató, mert az alapokon túl szinte hiányzik belőle minden – legyen az a túlélők közötti erőszak, túlvilági erők vagy lények általi fenyegetés vagy egyéb válogatott borzalmak –, amivel egyébként meg kell küzdeniük az ilyen történetek főhőseinek. Ugyanis ebből a könyvből az egyetlen, mindvégig névtelenül maradó hősnőnket leszámítva teljességgel hiányoznak az emberek.

 

Annyi bizonyos, hogy legalább egy-két évtizeddel a homályos okokból  bekövetkező világvége után járunk (volt itt egy, a pestisnél is jóval halálosabb járvány, durva fegyveres konfliktusok, de a globális felmelegedés miatt természeti katasztrófák is), és nagyon úgy tűnik, hogy az utolsó élő ember a Földön egy fiatal lány, aki az őt gyermekkorában megtaláló és felnevelő asszony halála után végképp egyedül marad egy aprócska szigeten, egy elpusztult és egyre fokozódó ütemben a víz szintje alá süllyedő város romjain. Egyedül, ám viszonylagos jólétben és bőségben, hiszen van tető a feje fölött, mindvégig akad élelem és ivóvíz, ráadásul még a természeti elemek dühétől is többnyire védetten.

 

Haslund-Gjerrild egy ilyen, nagy vonalakban, ám mégis gondosan és hihetően megrajzolt háttér előtt szerencsére úgy döntött, hogy nem egy szokványos, akcióelemekre épülő túlélőregényt ír, hanem egy olyat, amelyben gond nélkül, és direktben kérdezhet rá olyan kérdésekre, mint hogy mit tesz embernek lenni? Mi az élet és létezés értelme? Vagy értelmezhető-e egy ember pusztán önmagában, a többiek nélkül? Ezen kívül elmélkedhet még a nyelv világteremtő és világmegtartó erején, és még sorolhatnám.

 

Hősnőnk, akinek már nincs semmilyen emléke sem az apokalipszisről, sem a korábbi, normális világról, ugyanis életében először egyedül dönthet sorsa felől, és úgy határoz, elhagyja viszonylag biztonságos, ám aprócska és végtelenül üres szigetét, hogy megtapasztalhassa milyen az általa soha nem látott nagyvilág (vagy legalábbis az a része, amit bevásárlókocsiját maga előtt tolva gyalog még elérhet), amelyet pusztán az őt nevelő asszony által elejtett, és számára egyre üresebbé és érthetetlenebbé váló szavak, történetek alapján ismer, és amely minden bizonnyal – az asszony meséi alapján legalábbis – tele van mindenféle veszéllyel. Azonban a szárazföldön (vagy az is lehet, hogy mindössze egy másik, nagyobb szigeten) nincs más, csak düledező házak, rozsdás autók, eldobált és félig-meddig még használható tárgyak, az emberi létezés egyre inkább pusztuló mementói.

 

Haslund-Gjerrild nem hiába nyelvész, őt elsősorban nem a történet érdekli, hanem az, hogy a szavakból hogyan épül fel a világ (a lányt nevelő asszony szavaiból, aki olyan dolgokról is mesélt neki, amelyeket a saját szemével sosem láthatott, így elképzelni és megérteni sem igazán tudott), és a világ hogyan ragadható meg szavakkal (a lány által látott és korábban sosem tapasztalható dolgok hogyan foghatók fel szavak hiányában), és miként torzul és válik szinte semmivé az emberi személyiség más emberektől kapott visszajelzések hiányában.

 

A dán szerző műve bár alig 150 oldal, de így is kimondottan mély és tartalmas kötet, melynek első felében hősnőnk az elpusztult emberi világ romjain bolyongva még egyedül van, ám a második felében már végtelen magányában egy mellé szegődő madárt követve – Christoph Ransmayr zseniális kötetének, Az utolsó világ alakjaihoz hasonlóan – szó szerint elhagyja az emberi létezést, hiszen szavak hiányában nincsen semmi emberi.

 

Azt kell mondanom, hogy Rakel Haslund-Gjerrild, immáron sokadik fiatal skandinávként, megint csak egy nagy és váratlan felfedezettem lett, hiszen a civilben sinológus szerző olyan zseniálisan egyedi és elgondolkodtató módon tudott nyúlni egy olyan, mára már alaposan elkoptatott és kiüresedett műfajhoz, mint a posztapokaliptikus regény, amelyre csak kevesen képesek. Remélem, sokan lesznek vevők Az ég madaraira, erre a kis gyöngyszemre.