Főkép

Rosalie, a csinos fiatal nő egy kis levelezőlapbolt tulajdonosa a párizsi Saint Germainben. Évek óta él kapcsolatban az egészségtudatos és sportimádó René nevű, igen vonzó külsővel megáldott fiatalemberrel. Rosalie nagyon szeret rajzolni, saját tervezésű képeslapokat készít, és amikor a híres gyermekkönyvíró, egy bizonyos Max Marchias éppen őt kéri fel, hogy illusztrálja A kék tigris című, új mesekönyvét, Rosalie örömmel elvállalja a munkát. A közös munka során pedig az is kiderül, hogy a furcsára sikerült bemutatkozás ellenére mégiscsak szimpatikusak egymásnak. Milyen kapcsolat alakulhat ki az idős meseíró és a fiatal nő között? Mit jelentenek egymás számára?

 

Végül a könyv elkészül, és a kis képeslapbolt kirakatába is kerül belőle néhány példány. Robert Sherman, amerikai irodalomprofesszor egy időre Párizsba utazik: egyrészt azért, hogy egy bizonyos állásajánlat részleteit tisztázza; másrészt, hogy a gyönyörű barátnőjével való kapcsolatát nyugodtan átgondolhassa; és nem utolsó sorban azért, hogy feldolgozza valahogyan azt a gyászt, melyet szeretett édesanyja hirtelen bekövetkezett halála okozott számára. Majd a képeslapbolt kirakatát meglátva magából kikelve ront be az üzletbe, és plágiummal vádolja meg a könyv szerzőjét. Rosalie felháborodottan utasítja vissza a vádat – ám ahogy a későbbi események során Rosalie jobban belegondol a részletekbe, egyre inkább az a sejtelme támad, hogy a mese valami titkot rejt.

 

Egyre izgalmasabb nyomozásba lendül az egymás fejéhez pimaszságokat vágó Rosalie és Robert. Kié a mese, kinek van igaza: Robertnek vagy az idős meseírónak? Talán valami súlyos titkot rejteget Max?

 

Mialatt az egyre jobban összekuszálódott szálakat igyekszik Rosalie és Robert kibogozni, igen figyelemreméltó gondolataik támadnak. Például:

 

„Milyen egyszerű az élet, amíg az ember gyerek! És ez az egyszerű élet később milyen bonyolulttá válik! Vajon a féligazságok, a kimondatlan mondatok, az elrejtett érzelmek rontják el zavarba ejtő módon a gyerekkor csodálatos tisztaságát, meg az a sok minden, amit az ember megtart magának, és vajon azért, mert idővel rájön, hogy az életben nem csak egy igazság létezik?”

 

„Az ember valóban hajlamos megfeledkezni róla, hogy egykor az öreg emberek is fiatalok voltak. Ez majdnem olyan elképzelhetetlen, mint az a bizonyosság, hogy egyszer valamikor, hamarosan – mindenesetre hamarabb, mint gondolnánk – mi magunk is megöregszünk. Csak régről ismert embereknél vagyunk képesek keresztüllátni az idők folyamán a testükre és lelkükre rakódott évek rétegein, amelyektől szemükben megfakul a várakozás ragyogása – vagy felidézni egy ilyen, mindenestül a pillanatnak szóló csodálatos nevetést.”

 

Az idős Max gondolatait, érzelmeit, hangulatait is remekül érzékelteti a szerző.

 

„Hiába, van, ami visszahozhatatlan. Annál becsesebb az emlék.”

 

Nicolas Barreau még érdekesebbé és egyedibbé tette a történetet azzal, hogy egy tulajdonképpen önálló mesét beillesztett úgy a műbe, hogy azt Rosalie olvasta magának, miközben a mesekönyv illusztrációjára készült.

 

Igaznak bizonyul-e a történet végére az, amit a mű címe kijelent? Párizs mindig jó ötlet. Kitől származik vajon a regényben ez a mondat, és mi az alapja? Mi köze a kék tigris meséjének Párizshoz?

 

Természetesen a történet végére megtudtam az igazságot, minden titok lelepleződött; addig pedig együtt nyomoztam a két fiatallal és olvasás közben remekül szórakoztam és kikapcsolódtam. Jól döntöttem amikor a Piciny csodák kávézója – A gránátköves gyűrű titka című regény elolvasása után ismét választottam magamnak olvasnivalót a szerzőtől.