A valóságot próbálom visszaadni, ám a valóságban én nem csupán a valóságban jártam – Gerlóczy Márton interjú

Az új, többkötetes műved címe több okból kifolyólag sem lett véletlenül fikció. Hiszen többek között lehet ez egy ember élete is. Mikor érezted először azt, hogy saját életed, a saját identitásod pusztán egy fikció, amely igazából távol áll(hat) a valóságtól? Melyek voltak az ezzel kapcsolatos első emlékeid?

 

Gyerekként az identitásodat a szüleid vezetik pórázon, azt gondolod magadról, amit a család gondol magáról és rólad. Gyerekként Váczi Márton voltam, harmadik gyerek, a második fiú. Aztán azt gondoltam, amit láttam: apám meghalt, apánk meghalt. Törlés. Jött egy nevelőapa, majd a hír: a nevelőapa elköltözik, a beköltöző pedig az édesapád. Azt kellett gondolnom, amit mondtak nekem, apám nem az apám, apám él, itt van, mostantól velünk lakik.

 

Szerinted, veled ellentétben, az emberek döntő többsége miért nem kérdőjelezi meg soha a bevett családi történeteket, legendákat, ha úgy tetszik, családi fikciókat? Valószínűleg elég sok családban lappanghat rengeteg utánajárható titok.

 

Ahány ház, annyi szokás. Ismerek egy nyelvtörőt: a szopás sokác szokás. De ez most nem tartozik ide. Vagy mégis, sokácok nélkül. Titkok vannak, de a titok igazság, legfeljebb nem tudunk róla. Az én családomban azonban még a titkok sem igazak, ettől különleges minálunk a szokás. Semmi közöm ahhoz, hogy ki mit szeretne tudni vagy nem tudni magáról. A legendákat és titkokat általában a család rangidős tagjai őrzik. A ranggal tisztelet és szeretet is jár. Nem azért nem nyúlunk bele az ilyesmibe, mert féltjük magunkat és az identitásunkat. Az identitásnak a leginkább az árt, ha elveszítjük a bizalmat azokban, akik a titkokat őrzik.

 

Véleményed szerint mi az, ami igazán meghatározza az ember identitását? Vajon mindenkiét ugyanazok az elemek határozzák meg?

 

Identitásunk alapja a bizalom. Az igazság valamiről, amit önmagunknak gondolunk.

 

 

Az instagram oldaladra – gondolom poénból – kitettél egy a „születési névváltoztatási kérelem előkészítéséhez szükséges adatok” felvételére szolgáló adatlapot, amelyben a névváltoztatási kérelmet maximum 3-4 mondatban lehet indokolni. Most gonosz leszek, és megkérlek arra, hogy 3-4 – nem krasznahorkais hosszúságú – mondatban meséld el az olvasóinknak, hogy mégis miért változtattál nevet annak idején?

 

Felvettem az édesapám nevét. Azért vettem fel, mert anyám azt mondta, ő az édesapám. Ez 2000-ben történt, pontosan nyolc hónappal a világvége után, augusztus 1-jén. Pár nappal ezelőtt egy vidéki járási hivatalban újra nevet változtattam. Ismét felvettem az édesapám nevét, de ezúttal a biológiai apám nevét vettem fel, akinek kilétéről magam győződtem meg hosszas genetikai kalandozásaim során.

 

Ennek tükrében az új művedet még „Gerlóczy Márton” fogja írni, vagy már az új neved lesz a borítón?

 

Az írói nevem Gerlóczy marad, nem akarok még a könyvtárosokat és a kereskedőket is teljesen összezavarni.

 

Emlékszem, hogy a Mikecs Anna: Altató berettyóújfalui bemutatóján mesélted, hogy meg akarod írni ennek a kötetnek a párdarabját az apai oldalról. Ez mikor merült fel benned először, és hogyan, miként körvonalazódott meg benned a trilógia ötlete?

 

Nem trilógia lesz. Hosszabb lesz. Amikor először felmerült, hogy megcsinálom annak a regénynek a párját, úgy tudtam, a Gerlóczy családról kellett volna írnom. Az én családomról. Aztán kiderült, hogy a Gerlóczy családban is történtek névváltoztatások, és ott is előfordultak félrelépések. Ezért kezdtem el a génekben kutatni.

 

 

A könyvedben leírt lelki folyamatok pontosan, jól érthetően és átérezhetően vannak ábrázolva; minden világos és tiszta az olvasó számára. De milyen volt ez a valóságban? Már a kezdet kezdetén, a történések idején is tudtad, hogy ezt meg fogod írni?

 

Tudtam, soha nem felejteném el, ami, és ahogyan történt, ha elbírtam volna az emlékezés terhét. Ezért, amint beütött a sokác szokás, azonnal elkezdtem írni. Megfigyeltem magamat, dokumentáltam az eseményeket és a lelki folyamatokat. Ebben a regényben számomra ez az érdekes, ez a fontos. A valóságot próbálom visszaadni, ám a valóságban én nem csupán a valóságban jártam. Idézek a most készülő részből: „Mit éreztem én? Erre nincsen válasz. Nincsen. Ahogyan arra sincsen válasz, ha azt kérdezik, milyen volt az életed? A szem addig lát, ameddig a fény elér. Mindent láttam, mindent éreztem, mert a robbanás fénye az egész életemet bevilágította.”

 

A katlanban számomra a szicíliai Scicliben játszódó részek tetszettek a legjobban, és az olvasó szinte maga is úgy érzi, hogy ott van veled ebben a kisvárosban. Viszont kissé meglepett, hogy korábban azt nyilatkoztad, „a belső világom alakítja Sciclit, nem pedig fordítva”. A környezetleírás pontosan mely részein hagyott nyomot a saját személyiséged? Ha most ott járnál, már másként látnád?

 

Rosszul fogalmaztam, amikor azt mondtam, a belső világom alakítja Sciclit. Azt akartam mondani, hogy az akkori belső világomat az isten is Sciclibe teremtette. Neked a Scicliben játszódó részek tetszettek a legjobban, mások meg azt mondják, azt kellett volna alaposan meghúzni. A második rész akkor igazán neked való lesz, mert az végig Scicliben játszódik. Ha most Scicliben járnék, otthonosan érezném magam, mert december vége van, és éppen december végét írom, amikor három évvel ezelőtt ott jártam. Nyáron bizonyára nagyon kellemes hely Scicli. Vissza fogok térni, ha a regényt befejeztem, mert Scicli az a hely, ahol utoljára találkoztam Gerlóczy Mártonnal. Scicli az otthonom, a ravatalozóm.

 

A rokonaid alighanem már megszokták, vagy legalábbis tudomásul vették, hogy folyamatosan a felmenőiddel, a családod múltjával, történetével foglalkozol a műveidben. Ezúttal volt bármilyen komolyabb konfliktusod, összezördülésed az új regényed kapcsán? Hogyan élték meg a keletkezési folyamatot?

 

Volt. Van. Lesz. A másik út az lett volna, ha egyáltalán nem írok erről semmit. Akkor viszont az életem nem lett volna folytatható. Hogyan éltem volna meg, ha feldobom a pacskert? Meg sem találnának a temetőben, ha nem tudják a nevemet. Nehéz volt a megjelenés utáni két hónap, sokat gondoltam azokra, akiket azért voltam kénytelen megírni, mert nem gondoltak rám annak idején elég körültekintően.

 

A katlanban ironikusan megjegyezted, hogy egy olyan regényt akartál írni fiatalabb korodban, amellyel jó sok pénzt kereshetnél, és igazán sikeres lehetnél. A pénz, a siker és a hírnév motivál még?

 

Nem sikeres akartam lenni, hanem pénzt akartam, hogy aztán nyugodtan dolgozhassak olyan könyveken, amik fontosak nekem. Természetesen örülnék az anyagi biztonságnak, de ez siker nélkül nehezen kivitelezhető, a siker meg nagyon fárasztó és idegesítő elfoglaltság. Nagy bajban voltam két évvel ezelőtt, tudtam, ezt a könyvet meg kell csinálnom, de mégis hogyan, miből? A kiadóm húzott ki a pácból, ezért örökké hálás leszek.

 

 

Az életműved rendkívül sokszínű, érdekelne, hogyan viszonyulsz most az első könyveidhez. Változtatnál-e rajtuk valamit így utólag, gondolsz-e rájuk, vagy egyáltalán tudsz-e még azonosulni velük?

 

Az első három könyvem kuka. Az Igazolt hiányzásból maradt még 150 darab a boltokban, aztán nem adjuk ki többé, de nem azért, mert kuka, hanem mert fikció.

 

Bármiféle spoilerezés nélkül el tudod már árulni, hogy a „fikció” végképp és végérvényesen ki fog-e kerülni a trilógiád végére a sorozatból, és végül egy valódi non-fictiont kapunk, amelyben „a dolgok tényleg egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek”?

 

Minden ki fog derülni, Columbo végig a segítségemre lesz.

 

Ha jól tudom, vidékre költöztél. Kapcsolódik ez bármiképp az új regényedhez? Milyen a vidéki élet egy született budapestinek?

 

Budapesten születtem, de akkoriban a szüleim abban a faluban dolgoztak és éltek, ahol most mi élünk a feleségemmel. Itt van a nővérem is, a falu másik végén, Mici, a macska, és a pezsgő kulturális élet: Lidl, Tesco, Spar. Csak néhány sokác hiányzik.