Bíró Szabolcs: A birodalom ura

Aki hozzám hasonlóan nem rendelkezik fotografikus memóriával, az bizony bajban lehet, amikor egy évekig elhúzódó sorozat olvasásába kezd. Az elején még nincs gond, mert az első három-négy kötet nagy valószínűség szerint még nem veszik el a felejtés homályában, de amikor évekkel később eljutunk mondjuk a hetedik kötetig, bizony előfordulhat, hogy nem emlékszünk minden előzményre. Én legalábbis így jártam. Nekem sok volt az a két év…

A rajongókat úgy sejtem ez nem zavarja, legfeljebb előveszik az első kötetet, és szépen sorban mindent újraolvasnak, de nekem ez a megoldás sajnos nem fér bele az időkeretembe, a WOMEXes CD halom szigorúan tornyosul a fejem fölött, így kényszerűségből az előzmények felidézése nélkül vágtam bele ebbe a középkori kalandba.

Elöljáróban két dolog, ami kifejezetten tetszett A birodalom ura című részben. Elsőként egyértelműen a François Villon versek felhasználását említem, ami annak dacára remek húzás, hogy Faludy György fordításai szolgáltak hozzá alapul – én Mészöly Dezső teljesét korrektebbnek tartom. Nem költői túlzásként mondom, de amikor szembe jöttek ezek az ikonikus sorok, minden alkalommal kéjes borzongás futott végig a hátamon. Hasonlóképpen hűha élményt okozott Toldi felbukkanása (már előre várom, miként pofozkodik Itáliában buzogányával, hacsak nem kap a regényben más felszerelést), és persze vele együtt az iskolából ismerős Arany sorok, amiket Szabolcs helyenként átdolgozott.

A koncepció egyébként nem változott, egymással váltakozva ismerjük meg a tényleg megtörtént eseményeket (I. Károly király halála, András herceg trónra kerülése, stb.) és a fiktív szereplők életének fordulatait, illetve a szomorú/komor történések után általában valami humoros/vidámabb jelenet következik. A Bátor család továbbra sem bírja az istenek jóindulatát, ezért Szilárd (az aktuális családfő) többet szenved, mind örül, és a jelek szerint ez még jó darabig így is marad. Bár ezzel a szállal indultunk neki a sorozatnak, jelenleg el nem tudom képzelni, hogy mi lesz a családtörténet vége, azon kívül, ami a bevezető narráció alapján sejthető. Ami viszont kevésbé tetszett, az Erzsébet anyakirályné fellépése és cselekedetei (tudom, ezek történelmi tények) – ezek helyett inkább határ menti csetepatékról, vagy a királyváltás okozta hatalmi újrarendeződés okairól, esetleg a litván hadjárat bővebb leírását olvastam volna.

Harmadik trilógia első kötetéről lévén szó ez a rész egyfajta felvezetés, a maradék két kötet gondolom Nagy Lajos király életének első egy-két évtizedéről szól majd, szóval az igazi vérontásokkal csak később találkozunk. Kíváncsian várom tehát a folyatást, mert függetlenül attól, hogy Szabolcs nagyon jól ír, most valahogy inkább hiányérzet maradt bennem az utolsó oldal után. Egyszerre kaptam túl sokat, és túl keveset – és ez az állapot egyértelműen a folytatásért kiált.