Főkép

Bizony csak kimondottan ritkán fordul elő, hogy a legrangosabb brit irodalmi díjat, a Bookert egy elsőkönyves szerző nyerje el, ám 2020-ban ez is megtörtént, amikor a New Yorkban élő skót divattervező, Douglas Stuart lett a kitüntetett Shuggie Bain című művéért. Hogy mivel szolgált rá a 45 éves debütáns erre az értékes és roppant figyelemfelkető díjra? Egy olyan realista, kor-, környezet- és karakterábrázolásban is ragyogó nagyregénnyel, amely révén nemcsak vissza tudja repíteni olvasóit a ’80-as évek egyre pusztuló Glasgow-jának poklába, de amellyel talán saját személyes múltjával is szembe tudott nézni, hiszen ez egy erőteljesen önéletrajzi ihletettségű alkotás.

 

A majd' félezer oldalas történetünk elején megismerjük a Bain-családot: az éjszakai taxisként dolgozó nagy Shuget, aki igyekszik minél többet távol lenni hazulról (ez a „hazulról” egyetlen szobát jelent anyósáék 16. emeleti tanácsi panellakásában), hogy elázott, vagy ha szerencséje van, tökrészeg, a kocsmából frissen előtántorgó lányokat dönthessen meg a kocsija hátsó ülésén; Agnest, a még gyönyörű, büszke, magára és környezetére igényes, ám férje által elnyomott, és egyre inkább az alkoholba menekülő feleséget; valamint három gyermeküket, egy jövőbeli házasság révén mihamarabb menekülni akaró Cathrine-t; a hallgatag, művészi vénával megáldott Leeket; és persze a címszereplőt, az ekkor még mindössze ötéves Shuggiet is.

 

Bár a helyzet már ekkor sem rózsás, de ahogy a család kiköltözik egy évek óta bezárt bányához tartozó és zömében alkoholistákkal, bűnözőkkel és segélycsalókkal teli telepre, és ahogy egyik családtag a másik után tűnik el a képből, nem marad más, csak a már masszív alkoholista Agnes és az örök kitaszított Shuggie, akik egyéniségükkel, viselkedésükkel mindketten kirínak környezetükből, és ez errefelé bizony megbocsájthatatlan bűn.

 

Ahogy már az első bekezdésben említettem, Stuart rendkívül jól ragadja meg a ’80-as évek egyre inkább pusztuló Glasgow-jának nem mindennapi atmoszféráját. A szerző tökéletesen kelti életre a mocskos utcákat, a tanácsi bérlakásokat, a düledező boltokat és nagy forgalmat lebonyolító kocsmákat, a telepet körülvevő lepusztult, szénporral borított tájat és a munka nélkül értelmét vesztő ipari vidéket. Ugyanakkor legalább ilyen jó karakterábrázolás terén is, hiszen nemcsak kellő hangsúllyal képes megragadni az egyéni személyiségjegyeket, de minden – zömében munkanélküli, alkoholista – figurája más és más, mindannyian egyéniségek a maguk módján, és mindannyian – Agnesszel és Shuggie-val ellentétben – a lehető legtökéletesebben be is tudnak illeszkedni ebbe a szinte apokaliptikus és végtelenül maszkulin világba.

 

Tehát ebből a környezetből lóg ki igen-igen a két legfőbb szereplőnk: Agnes, aki még a legrosszabb állapotában is képes magát kisminkelni, szép ruhába öltözni és választékos modorral kifejezni (hogy aztán néha-néha kihozza belőle az alkohol a vadállatot is), jelentősen elütve a környék mocskosszájú, igénytelen, lepukkant figuráitól; és Shuggie, aki már kora gyermekkora óta szelíd, érdeklődő és lányos kisfiú, és akit a környékbeli kőkemény, erőszakos gyerekek nemcsak folyamatosan terrorizálnak, de akit – legnagyobb értetlenségére, hiszen azt sem tudja, mi az – „buzinak” is neveznek. Shuggie legnagyobb tragédiája azonban talán nem is ez, hanem az, hogy anyja egyre inkább átcsúszik valahová az elérhetetlenségbe, az alkohol ködén túlra, hogy ő maga ottmaradjon gyerekként, egy visszafordíthatatlanul szenvedélybeteg nőt gondozva-ápolva.

 

Azt hiszem, hogy a Shuggie Bain egy olyan alkotás, amelyet minél több embernek kellene olvasnia, hiszen ez ’80-as évekbeli skót vidék a bezáró gyáraival és alkoholista, segélyen tengődő munkásaival nagyon is emlékeztet a ’80-as, ’90-es évek Tar Sándori magyar valóságára, és így minden itt ábrázolt probléma részben a miénk is. Ráadásul Douglas Stuart hiába elsőkönyves szerző, de a kötete így is szinte hibátlan, és elsősorban azokat nyerheti meg magának, akik érdeklődnek a realista, nagyon is életszagú nagyregények iránt, és akik nem félnek szembenézni olyan dolgokkal, amelyeket rendszerint rossz szokásunk a szőnyeg alá söpörni.