Főkép

Ha van olyan különc szellem, aki fáradhatatlanul és folyamatosan rajta tartja az ujjait a világunk ütőerén, és évről évre, gyakorlatilag szünet nélkül közvetíti felénk erről a mindig változó és egyre furcsábbá váló valóságról a tapasztalatait – ráadásul kimondottan szórakoztatóan, egyedin és magas színvonalon –, akkor az a kortárs orosz irodalom sztárja és fenegyereke, Viktor Pelevin.

 

Azt hiszem, őt már nem nagyon kell bemutatni senkinek, hiszen immáron jól megszokott módon az eredeti megjelenése után alig egy évvel érkezett legújabb műve, A Legyőzhetetlen Nap is, és így a Helikon Kiadó gondozásában elérhető szinte minden jelentősebb könyve az orosznak (az új regény immáron a hetedik az életműsorozatban).

 

Bár Pelevin szinte ipari tempóban és mennyiségben ontja magából az újabb és újabb köteteket, de összességében elmondható róla, hogy az általa írt szövegek színvonala mindig a jó és az egészen zseniális között van (a szórakoztatási és elgondolkodtatási szintjük meg az egekben); mondom ezt annak ellenére, hogy véleményem szerint a legutóbbi pár kötete közül több is érezhetően elmaradt az olyan kultuszkönyveitől, mint a T vagy a Generation P.

 

Az új regény, A Legyőzhetetlen Nap az egyik legvaskosabb mind közül, és az első olyan, amelynek női elbeszélője van. Narrátorunk, Szása Orlova akár egy szimpla, átlagos mai harmincas nő is lehetne – hiszen már kellően tapasztalt, ad a külsejére (mindig akad számára férfi vagy éppen női partner kellő számban), határozott, céltudatos, ám már azzal is tisztában van, hogy szép lassan ő is öregszik, és lassan ideje lesz búcsút intenie ifjúságának és eddigi könnyed életvitelének –, ha nem lenne egy dúsgazdag, milliárdos apja, aki születésnapjára egy rakás pénzzel lepi meg, ám egyetlen feltétellel: mindet utazásra kell költenie.

 

Persze Szásának sem kell több, és egy korábbi indiai útja hatására (egy szent hely meglátogatása során úgy érezte, maga Siva szólította meg) úgy dönt, hogy rábízza magát az istenségre, a Sorsra vagy a világot irányító erőkre (hívjuk bárhogyan), és az egyre sokasodó jeleket követve nekivág, hogy beteljesítse végzetét (avagy nem, Pelevinnél ezt sosem lehet tudni). Utazásai során pedig rövidesen megismerkedik egy furcsa orosz-amerikai milliárdos házaspárral és egy szintén amerikai történésszel, Frankkel, aki egészen elképesztő módon úgy akar mindent megtudni a római császárról, Caracalláról, hogy a lehető legpontosabban és legrészletesebben újraéli annak életét.

 

Pelevin ezúttal kicsit meglepett, ugyanis egy kezdetben meglehetősen lassan és viszonylag hagyományos módon építkező regényt kapunk a fiatalok utazásaival és  természetesen ezúttal is roppant filozofikus beszélgetésekkel, na meg egy (a Caracalla életét ismerőknek nem túl) váratlan fordulattal. Ezekben az eszmefuttatásokban, ahogy korábban, az orosz ezúttal sem kímél senkit és semmit, így jelenünk újra- és átértelmezését, valamint csontig hatoló kritikáját olvashatjuk szinte minden beszélgetésben (többek között megkapja a magáét a hagyományos, patriarchális berendezkedés és az ezzel szemben álló, és ezt lerombolni kívánó új világnézet, az egyre őrültebb vadhajtásokat produkáló woke ideológia, vagy az egész közgondolkodást uraló média, így például a Greta Thunberg-jelenség is), miközben maga a történet csak lassan-lassan csordogál. Megmondom őszintén, ezen a téren komoly hiányérzetem volt a regény kapcsán.

 

Persze aztán (szép lassan) kicsit meglendülnek a dolgok, és több római történelmi / misztikus trip és jelenkori kalamajka után némi buddhista kitérővel a valóság akkora pofont kap Pelevintől, amekkorát csak szokott, hogy közben az olvasó megint csak ki tudjon zökkenni komfortzónájából, és aktívan elgondolkodhasson világunk folyásának menetén.

 

Tehát minden hibája (elsősorban a túlírtsága és / vagy a lassan csordogáló történetre gondolok) dacára is tudom ajánlani A Legyőzhetetlen Napot Pelevin rajongóinak – akik persze minden bizonnyal az én ajánlóm nélkül is belevágnának –, hiszen amit az orosz tud, azt senki más nem tudja a világirodalomban, ezt kár lenne tagadni.