Karen Blixen: Utolsó történetek

Amikor hírét vettük a családban az új Blixen-kötetnek, csillogó szemmel vártuk, hogy végre kezünkbe vehessük. Olyan előzmények lebegtek a szemünk előtt, mint a Volt egy farmom… vagy a Téli regék. A valóság azonban alaposan keresztülhúzta a terveinket, mivel a szöveg sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottunk. Ahhoz képest, hogy a dán írónőt képzett történetmesélőként, illetve mesemondóként tartottuk számon, a mostani szöveg egyáltalán nem bizonyult könnyen emészthetőnek; az olvasás minden volt, csak nem haladós.

Egyáltalán nem érzem túlzásnak azt a kijelentést, hogy a könyv mondatai maguk alá temettek, és puszta mennyiségükkel, súlyukkal lehetetlenné tették az önfeledt befogadást.

„A Hold már jócskán benne járt a második negyedben – olykor, ha az eső elcsendesedett, mint amikor egy végtelen hosszú dal két versszaka között szünetet tartanak, a rétegenként változó patinazöld ködök mögül a magas égen előbújt a Hold sápadt, alig látható fájdalmas maszkja. Aztán újra rákezdett az eső, a hold-álarc beleveszett a világűrbe, és csak az utcai lámpák, itt-ott egy-egy kivilágított ablak adott életjelet magáról a házak közötti sötétségben, akár egy foszforeszkáló víziszörny a tenger mélyén.”

Az ilyen barokkosan burjánzó, önnön szépségüktől megmámorosodó bekezdések jellemzik az Utolsó történetek című novellagyűjteményt, és bizony nem egy alkalommal újra kellett gondolnom menet közben, hogy most mit is olvasok. Elsőre úgy véltem, élete vége felé Blixen a korábbiakhoz képest, még irodalmibb nyelven kívánt megszólalni, és ez legnyilvánvalóbban a leírásaiban érhető tetten (lásd az idézetet). Ezt szerintem sikerült megvalósítania, bár a hozzám hasonlóan gyanútlan érdeklődőnek elsőre gondot okoz a befogadás. Viszont az első sokk után jön a következő feladat: felejtsük el a gyors haladást, mert ezek a műalkotások kikövetelik maguknak a figyelmet. Muszáj apránként, mondhatni lépésenként haladni, és megcsodálni ezeket a tökéletesre csiszolt mondatokat, bekezdéseket. A könyv egyetlen szerencséjére nem volt nálam sem kihúzó, sem ceruza, így nem láttam el felkiáltójelekkel az oldalakat – és ezért nem illusztrálom lépten-nyomon idézetekkel az írásomat.

Miután sikerült lelassulnom, és átadni magam a műélvezetnek, akkor jutottam el a következő lépcsőig, a történetekig. Blixen mesemondói képességei eddig sem okoztak csalódást, és ezúttal sincs ez másként. Érdekes embereket, mindenféle élethelyzeteket, különleges sorsokat citál elő – csak egy idő után úgy éreztem, ezen a téren is magasabbra tette a lécet, megpróbálta felülmúlni korábbi műveit. Ennek az egyik következménye, hogy a sztorik legalább annyira burjánzóak, mint az őket elmesélő szöveg. A Kariatidák címűben előbb két földbirtokos, majd egy vadász, aztán az egyik birtokos felesége, majd annak az öccse, később egy cigányasszony kerül középpontba, hogy aztán talán megállapodjunk a feleségnél. Gyakran éreztem úgy, hogy a történetek öntörvényűek, és időnként úgy fejeződnek be, amit sem követni, sem megérteni nem tudtam.

Ekkor jöttem rá, hogy mindezen külsőségek, a díszes mondatok, a lazán tekergő történetek csupán eszközök lehetnek, mert Blixen meséit arra használja, hogy elmondjon nekünk valamit. Életbölcsességeket, titkokat, igazságokat – volt, amikor sikerült tettem érnem ezt a hátsó szándékot; volt, amikor csak sejteni véltem, és bizony az is előfordult, hogy még tippelni sem tudtam. Számomra ekkor került megfelelő helyére az Utolsó történetek, és örülök, hogy megismerhettem Blixen kiteljesedését. Egyedül azt sajnálom, hogy a Kertész Judit (aki kiválóan lefordította ezeket a novellákat) által írt utószóban említett, grandiőz mű, az Albondocani időhiány miatt már nem készülhetett el.

Az biztos, hogy aki még nem olvasott semmit Blixentől, annak nem ezt javaslom bevezetésként, hanem valamelyik korábbi művét, például a Babette lakomáját vagy a Volt egy farmom Afrikábant.