Főkép

Edgar Wright neve évekig összeforrott a Simon Pegg-Nick Frost pároséval. A Világvége zárta le azt a trilógiát, amelyet a Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok vezetett fel, majd a brit rendezőt a Nyomd, bébi, nyomddal utolérte a világhír, és vele a pénzemberi nyomás, hogy készítsen folytatást az autós üldözéseket táncművészi eleganciával koreografáló akciómozihoz. Csakhogy egy szerzői film ötlete már évek óta birizgálta kreatív énjét, és mielőtt a stúdiók kipasszírozták volna belőle a Baby Driver 2-t, Nira Park producerrel, régi tettestársával a megvalósítás útjára léptek. A színhely: a londoni Soho. Az eredmény: fantasztikus képi világú, fordulatos thriller, ami úgy váltogatja idővonalát a hatvanas évek és napjaink között, mint ahogy egy skizofrén csúszkál saját valósága és a többieké közt. Döccenés nélkül. (És most már annak is szemtanúi lehetünk, ez milyen élmény lehet).

 

Mindenszentek környékén a legkevésbé sem sokkoló, hogy egymás farkába harapnak a rémfilmbemutatók. Az Utolsó éjszaka a Sohóban előtt egy nappal volt szerencsétlenségem nagyot csalódni a Post Mortemben, és bár nagyon drukkoltam a magyar minőségi sikerének, az angolok minden szempontból köröket vertek ránk. Mondanám, hogy sajnos, de ahhoz túlságosan élveztem Wright filmjét.

Ajtó nyílik a semmiből, és egy régi bakelit dallamaira betáncol rajta Eloise Turner (Thomasin McKenzie, Jojo nyuszi), ruházatában is mint aki a múltból csöppent elénk – ezekkel a képekkel indít a Az Utolsó éjszaka a Sohóban. Ellie amolyan hiperempátiával megátkozott médium, akinek ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legalkalmatlanabb pillanatokban üzen a túlvilág. A lány nagymamája mellett szeretetteljes vidéki nyugalomban éli kamaszéveit, ám tervei Londonba csábítják: divattervező szeretne lenni, amihez ráadásul nem is tehetségtelen. Csakhogy a kollégiumi légkör túlságosan hirtelen ejt karcot a lány naiv ártatlanságán, ezért társbérlőként beköltözik a szigorú, de jószívű idős Ms. Collins (Diana Rigg, Trónok harca) emeleti szobájába. Ahogy az első éjjel magára rántja egyszemélyes lakosztályának takaróját, átcsöppen álmainak korszakába, a hatvanas évekbe, ahol a gyönyörű Sandie (Anya Taylor-Joy, A vezércsel) bőrébe bújva vész bele az esti mulatozók forgatagába. Az ingatag Ellie egyre szívesebben menekül ebbe az álomvilágba saját életének nehézségei elől, azonban a Soho arca kettős, és a nosztalgia vattacukorfüggönye mögött sötét titkok rejtőznek…

 

Felmerül a kérdés, hogy mivel tud többet az Utolsó éjszaka, mint az átlagos borzongatók, és vajon kiérdemelte-e az öt percen át tartó álló ovációt a Velencei filmfesztiválon. Ez utóbbira nem fogok tudni választ adni, elvégre idén is elkallódott a meghívóm, az viszont biztos, hogy a Ragyogás és a Fekete hattyú elemeit a Hatodik érzékkel vegyítő alapozás frissen és olyan vizuális megoldásokkal került tálalásra, ami önmagában megérné a díjesőt. Wright és Park, a direktor és producer alaposan bejárta az alig két és fél négyzetkilométernyi negyedet, és komoly kutatás végeztek a hely, a parapszichológia vagy éppen a divatvilág témaköreiből. Üzenetük egyértelmű: nem minden arany, ami fénylik, főleg, ha évtizedek távlatából szemléljük.

Ennél persze jóval több van a sztoriban, csakhogy minél kevesebbet tudunk róla befelé menet, annál elégedettebben állunk fel a játékidő végeztével. A képek, a korszakhoz passzoló zene, a rejtély és a remekelő főszereplők megpróbáltatásai külön-külön talán nem szólnának akkorát, de az egyes elemek olyan harmonikusan illeszkednek egymáshoz, mint egy Mozart-opera dallamai. Ettől lesz kiemelkedő alkotás az Utolsó éjszaka a Sohóban, amit külön-külön is bátran ajánlanék a környezetemben nagy számban előforduló anglománoknak, a hatvanas évek iránt érdeklődőknek, a thrillerek és kísértetfilmek kedvelőinek, és amúgy bárkinek, aki szereti a minőségi mozizást.

 

Ezt a meccset nálam az angolok nyerték.