A Francia Kiadás

Wes Anderson korunk egyik legegyénibb filmrendezője, és nem csupán a rá annyira jellemző látványvilág miatt, de az a legnyilvánvalóbb. A káprázatos szereposztás, az őrült sztori(k), a nevetésre sarkalló, gyakran valós alapokon nyugvó abszurd momentumok és a valóság abszurdnak ható betolakodása filmjeibe szintén közös pontok mindben.

Most sincs ez másként, és nem is próbálnám összehasonlítgatni korábbi alkotásaival, különbségeket keresve, mert ilyen filmeket csak Wes Anderson képes csinálni (függetlenül attól, mely más rendezők hatottak rá). A történet helyszíne és ideje persze más, mint a korábbi műveiben: a II. világháború után járunk egy elképzelt francia városban, és ez a gyakran babaházszerű háttereken és a ruhákon is meglátszik. Anderson minden filmjét érdemes lenne végignézni képkockáról képkockára, annyi extra info, annyi apró részlet és utalás van mindegyiken. Őrületes, amit ő és csapata művelnek.

Ennek egyik folyománya, hogy elsőre képtelenség is felfogni akár csak eleget is a filmjeiből. A látványon túl a gyakran pörgős, bolondos cselekmény is tehet erről. Jelen film esetében még azt sem volt egyszerű dekódolni, hogy miről is van szó. A Francia Kiadás ugyanis az említett francia városkában készülő amerikai magazin, és a film javarészt egy lapszám tartalmát mutatja meg, csak épp az egyes cikkek, rovatok különálló (és persze így-úgy összefüggő) filmnovellákként jelennek meg. Van köztük egy rövidebb, ill. három hosszabb sztori, utóbbiak adják a film javát, és ezt keretezi, hogy a lap főszerkesztője, Arthur Howitzer, Jr. (akit a megannyi Wes-műben felbukkanó Bill Murray alakít) épp elhunyt, és kollégái közös erővel írják meg a nekrológját.

És ha ez nem lenne elég bonyolult, akkor az újság egyes riportjai biztosan összezavarják, aki még nem látott Wes Anderson-filmet. Ott van például az a rész, melyet jobbára fekete-fehérben láthatunk, és egy festőzseniről szól, aki többrendbeli gyilkosságért ül a börtönben. Iszonyú abszurd és beteg az egész, de a történet szereplői szemszögéből teljesen világos és normális minden – a néző pedig jó esetben jókat nevet, kitűnően szórakozik, ámbár egyes pontokon elszörnyülködik, másokon meg elgondolkodik, mert Andersonnak még mondanivalója is van.

Egy másik sztori a ’68-as diáklázadásoknak állít sajátos emléket, de van egy noirba hajló történet a rendőrség séfjéről is, melyben emberrablás, animációs filmbe átcsapó akciójelenetek váltakoznak egy korabeli amerikai beszélgetős tévéműsorral. És az egész film belső logikájának megfelelően minden a helyén van, és csakis a nézőn múlik, mennyit képes ebből egyszerre befogadni, értelmezni.

Az azonban nincs kimondva, hogy A Francia Kiadás a The New Yorker nevű amerikai hetilap előtt tiszteleg, egyes szereplők, ill. történetrészek konkrétan onnan származnak. A magam részéről kedvet kaptam hozzá, hogy elolvassam a magazin néhány számát, de ennél jóval többet is adott ez a film. OK, hogy olyan bolondos és sűrű, hogy ki kell pihenni, de aztán rájön a néző, hogy az ember, az emberi történetek és sokszínűség ünnepe A Francia Kiadás.