Szendi Nóra: Természetes lustaság

2019-ben olvastam először Szendi Nóra Természetes lustaság című könyvét. Nemrég ismét a kezembe vettem, mert kíváncsi voltam, hogy most is ugyanúgy érzek-e, ugyanúgy látom-e magát a regényt és a főszereplőjét, mint amikor először olvastam. Az a tény pedig, hogy ismét olvasmányomul választottam, jelzi azt, hogy érdekesnek tartottam valamiért a regényt.

 

Emlékszem, hogy az első olvasatkor annyira zavart az első jó néhány oldalon hemzsegő káromkodás, a rengeteg trágárság, hogy többször volt olyan gondolatom, hogy én ezt bizony leteszem, kész, vége, én nem olvasom tovább ezt a könyvet. Ugyanakkor valamiért mégis kíváncsi voltam a folytatásra, és végül nem bántam meg, hogy végigolvastam. No, és persze gyorsan rájöttem, hogy a trágár kifejezések nagyon is hozzátartoznak a regény főszereplőjéhez, és a szerző jól gondolta, hogy a minél hitelesebb ábrázoláshoz ez is szükséges, valamint remekül alakította úgy a történetet, hogy az olvasó egyre kíváncsibb legyen annak alakulására.

 

Most is hasonló érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem a mű, mint korábban. (A sok trágárságot most sem szívesen olvastam, de már tudom, hogy ez hozzátartozik e regény lényegéhez, mondandójához.)

 

A regény főszereplője a harmincas évei elején járó János. Oly mértékben lusta gyakorlatilag mindenre, hogy az kétségbeejtő. Lusta új állást keresni, bármit is tenni egy párkapcsolat működésének érdekében, sőt még arra is, hogy kapcsolatot teremtsen, vagy akár egy szalmaszálat keresztbe tenni bármiért is. Él, vagy inkább vegetál? Semmit sem tud kezdeni magával, teljes mértékben céltalan. Ott bujkált bennem már az első oldalak olvasatakor, hogy vajon ez a János miért, mitől lett olyan amilyen? Mi állhat a viselkedése hátterében? Lehetséges-e, és ha igen, akkor kinek és/vagy minek a hatására, jellemfejlődés János esetében?

 

A végtelen lustaságán kívül számomra elmondhatatlanul ellenszenves a káromkodása, a közönséges magatartása és a végtelen közönye más emberek iránt. Szendi Nóra tökéletesen megalkotta ezt a számomra unszimpatikus karaktert. Ahogyan János az életében előforduló nőkről vélekedett, beszélt, arra nem tudok jobb kifejezést, mint azt, hogy kritikán aluli. Az végképp kiverte nálam a biztosítékot, ahogyan János a nagyapja halálakor viselkedett és „gondolkodott”. Az a mérhetetlen részvétlenség és közöny, amit akkor produkált, igen jól bemutatja jellemét. Az én szememben János egy igencsak antiszociális személyiség, aki képtelen bármiféle empátiára embertársai iránt.

 

Ilyen főszereplő esetén pedig olvasóként pláne kíváncsi vagyok arra, hogy mi sülhet ki ebből a viselkedésből, hová vezethet ez a magatartás, mit eredményez a főszereplő esetében ez az életforma, bárki vagy bármi hatására elmozdulhat-e pozitív irányba. Elgondolkodtam azon, hogy Jánosunk a társadalomba beilleszkedni képtelen személy-e, vagy netán pont fordítva: nagyon is beilleszkedett? Ilyen lenne a mai társadalmunk? Ugye nem ilyen?

 

Először János kórházi tartózkodása alatt láttam megcsillanni a fiatalembernél némi empátiát, annak ellenére is, hogy természetesen a betegségét is megpróbálta mentségként felhasználni a végtelen lustaságára, a semmittevésére. Nocsak, mégis lesz valami kis jellemfejlődés János esetében? Azon kaptam magam, hogy kezdek drukkolni neki: váljon már legalább egy kicsit jobb emberré!

 

Amikor felbukkan Risch Blanka a férfi életében, az is egy olyan lehetőséget csillantott meg olvasói lelkemben, hogy na, talán most észbe kap ez a pasas, talán rájön, hogy másképp is lehet, mint ahogy eddig, talán lehet szebb és jobb is az élete – csakhogy azért tenni is kell ám, akarni kell, és lehetőséget teremteni rá, teret engedni neki. Kíváncsian vártam, hogy hogyan alakul, formálódik János karaktere az életébe valami módon mégiscsak bekúszó szerelem (vagy legalábbis: valami szerelemféleség) hatására. Azt megjegyeztem, hogy bizony Blanka is igen érdekes személyiség, az ő jellemének ábrázolása is kiválóan sikerült, és az ő furcsa és kevésbé furcsa „dolgain” is bőven el lehet töprengeni. No, de hátha ők ketten megértik egymást, talán ketten együtt mégiscsak elmozdulnak valami jobb, emberibb felé.

 

Szendi Nóra olyan részletességgel és pontossággal tárja az olvasók elé a Természetes lustaság helyszíneit, az aluljárótól kezdve János lakásáig, valamint a főszereplők és a mellékszereplők karakterét (BKV-ellenőrök, ügyeskedő, simlis vállalkozó és a többiek), sőt még a műben felbukkanó televíziós valóságshow világát is annak szereplőivel és hű nézőivel együtt (szövegeiket nagyon is jól mutatja be a szerző, már inkább amolyan paródiaszerűségbe ágyazva), hogy mindent úgy látunk, mintha ott zajlanának az egyes epizódok előttünk, és halljuk a szereplők szavait.

 

Ahogy János és Blanka kezdi mind nagyobb egyetértésben együtt nézni a Való Világot, úgy gondolkodhat el egyre inkább azon az olvasó, hogy vajon merre vezet kettejük útja a továbbiakban. A könyvborítón szereplő banáncímke telitalálat, remekül illik a mű összességéhez – aki végigolvassa a regényt, valószínűleg sejteni fogja, hogy miért gondolom így. Azt pedig, hogy e regény korrajz-e, vagy társadalomkritika, netán valami egészen más, döntse el ki-ki maga. Olvasását kizárólag felnőtteknek javaslom!