Főkép

Ha van óriási adóssága, sőt inkább égbekiáltó bűne a magyar könyvkiadásnak a 21. században (igen, van), akkor az a halála előtt (jogos) ügynökvádakkal illetett, majd 2005-ben elhunyt Tar Sándor totális és teljes agyonhallgatása az elmúlt majd’ két évtizedben. Gyakorlatilag alig-alig lehetett róla hallani, csak nagy ritkán jelent meg tőle egy-egy kötet, annak ellenére, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar írójáról, és talán legjobb kisprózaírójáról van szó, akinek korábbi műveit is csak elvétve, akkor is csak csillagászati áron lehetett beszerezni az antikváriumokban. Ez a helyzet azonban szerencsére – ha lassan is –, de változni látszik, hisz a szerző több könyve legalább már az utóbbi években újrainduló Magvető Zsebkönyvtár sorozatban helyet kapott, mint például a jelen ismertető apropójául szolgáló legendás Lassú teher is.

 

Tar e kötete eredetileg 1998-ban jelent meg, és az egyik utolsó volt, amelyik színvonalában még elérte az olyan korábbi zseniális művekét, mint a Miért jó a póknak?, A mi utcánk vagy az Ennyi volt, ám már bőven azokat a rendszerváltás után hoppon maradt, és sem az új világgal, sem az új helyzetükkel kezdeni nem tudó kisembereket állítja középpontba, akik a Tar-univerzum örökös lakói.

 

Tar világa most is, mint mindig, az örök magyar rögvalóság, és azt hiszem, hogy a történetek konstans mód kimagasló színvonala minden bizonnyal abból is ered, hogy a debreceni író vállaltan egy volt a kitaszított, lecsúszott, örök vesztes munkásokkal és szegényekkel, akikről írt. Az ő nézőpontjukból, az ő világukból, az ő életükről. Az ő kocsmaasztaluk mellől mesélve. Gyakorlatilag egy volt közülük. Ahogy egykoron Esterházy Péter is fogalmazott: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

 

Tar Sándor pedig nagyon is tudott beszélni, pontosabban írni. És bár sosem használt igazán szóvirágokat, különös szóösszetételeket, bonyolult utalásokat és mindig is kimondottan távol állt az intellektuális prózától, de amit leírt, abból egy egész világ kelt életre elbeszélői áradó, panaszos monológjai révén: „Istenben nem hiszek, nekem egy ilyen hatalmas, rettenetes nagy úr ne parancsolgasson, mikor annyit nem tud, vagy nem akar megtenni, hogy aki nyomorult, az ne legyen az, arról már nem is beszélve, hogy mennyi betegség van a világon, az isten meg sehol.”

 

Ha ezeket az örök vesztes elbeszélőket hallgatjuk (egy komolyabb, átfogó, magasszínvonalú hangoskönyvet is el tudnék képzelni ezekből a szövegekből), akkor mi magunk is ott vagyunk a lepukkant, huzatos albérletekben, az olcsó kiskocsmákban, a szép lassan mindenütt csődbe menő gyárak udvarán; ott vagyunk a munkanélküli segélyekért sorban állók sorában, és ott vagyunk egy már mindörökre istentelen világban, a soha el nem jövő utolsó ítéletre várva.

 

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az év egyik legörömtelibb eseménye a Lassú teher megjelenése – már csak abban bízom, hogy előbb-utóbb a zsebkönyvforma helyett végre jön egy keménykötetes életműkiadás is –, hiszen nemcsak az egyik legnagyobb írónk kerül végre lassan vissza a magyar könyvpiacra, de egy olyan is, aki több százezer vagy talán millió honfitársunk életéről tudott a lehető legautentikusabb formában mesélni; egy olyan múltról, amely a jelenben is bőven érezteti a hatásait.