Főkép

Andy Weir az eredetileg tíz éve megjelent A marsi című regényével lett a sci-fi irodalom szupersztárja, bár az egekbe szökő népszerűséghez hozzájárult a ’15-ben mozikba került filmváltozat is (nálunk Mentőexpedíció címen játszották a mozik). Mely azon ritka esetek egyike volt, amikor Hollywood nem trancsírozta szét a remek eredetit, hanem ahhoz méltó filmverziót gyártott, Matt Damonnal a főszerepben, részint az etyeki Korda Filmstúdióban.

 

A szintén sci-fi, ámde a Holdon játszódó Artemist nem olvastam még, ám harmadik regényének nekiálltam, és úgy beszippantott, ahogy az ember egy féreglyuktól várná, nem mintha az épp szerepelne benne. Ez így volt A marsi esetében is, és az E/1-ben mesélő főszereplő stílusa is erősen hasonlít a krumplitermesztő, vicces kedvű űrtudóséra. De talán itt kevesebb a fárasztó poén, s ennek ellenére Weir ismét képes volt arra a bravúrra, hogy a tudományos részeket is érdekesen, szórakoztatóan írja le. Ez önmagában is hatalmas teljesítmény. Arra viszont nem számítottam, hogy ez a regény még A marsinál is izgalmasabb, szórakoztatóbb lesz.

 

Az elején ez még nem világos. Már csak azért sem, mert a főszereplő úgy tér magához egy űrhajóban a mesterséges kómából, hogy még a nevére sem emlékszik. Ellenben arra hamar rájön, hogy két útitársa nem élte túl az utat. Apránként derül csak fény az asztronauta kilétére, múltjára, arra, hogy egyáltalán mit keres ott, hol van az az „ott”, és végeredményben hogyan tudná megmenteni az emberiséget, ha ugyan. Merthogy, ennyit legalábbis elárulhatok, ez lenne a cél.

 

Történt ugyanis, hogy egy napon a földi tudósok észrevették, hogy valami nem stimmel a Nappal. Rájöttek, hogy valami nagyon furcsa történik naprendszerünk csillaga és a Vénusz bolygó között, mely pár évtizeden belül az emberiség zömének kipusztulásához fog vezetni. Ez az alaphelyzet ismerős tömérdek sci-fi regényből és filmből, Weir könyvét, túl a számos poénon, a tudományos trükkökkel megoldott problémákon és a néha végletekig feszített izgalmakon, szerintem a részletek emelik a legtöbb hasonló fölé. OK, most is azt érzem, hogy a főszereplő lazább és zseniálisabb, mintsem az általa átélt különféle krízishelyzetek szédítő sorozatában egy „mezei” tudós (vagy bárki) lenne. Attól még most is sokat lehet tőle tanulni.

 

Hanem van pár apróság, csavaros megoldás, amilyet még nem láttam sehol máshol. Nem olvastam minden sci-fi könyvet, pláne nem a tudományos részletekben túlburjánzó hard SF cuccokat, mégis úgy érzem, Weir képes annyira friss és meghökkentő részletekkel előállni, hogy nincs is párja. Sajnos ezekről spoilerezés nélkül nem mondhatok semmit, pedig ezek miatt is csak lelkendezni tudok a könyvről. A fülszöveg említ egy váratlan szövetségest, hát, arra is célzok, az is zseniális húzás, de mennyi minden van még itt! Két olyat is bedob, ami feje tetejére állít bizonyos dolgokat, és mikor elolvastad, azt érzed, gyá, ez tök egyszerű, mégis csak Weirnek juthatott eszébe.

 

S persze az sem mellékes, hogy végre valaki nem csak depresszív, lehangoló, inkább-öljük-meg-magunkat-most-nyomban jelleggel ír az emberiségről és a jövőjéről. Ez A marsira is igaz volt, és nem tudom azt mondani, hogy merő ostoba amerikai hurráoptimizmusról van szó, mert maga a regény és a főszereplő bizonyítja be, hogy de, márpedig tudnak a humanoidok jót is. Klassz lenne ezt látni a valóságban is. S persze remélem, hogy fizika- és matektanárok tömegei vesznek példákat a könyvből a tanóráikhoz.

 

Meglehet, vannak logikai, ill. tudományos hibák a regényben (kezdve az alaphelyzettel, ami egy jelen tudásunk szerint nem létező problémára épül), és akármilyen szerethető (vagy zsibbasztó) is a főszereplő, tény, hogy Weir nem állt be azon szakadár sci-fi-írók sorába, akik jelentős hangsúlyt fektetnek a szereplőik jellemének feltárására és alakítására (még ha történik is a regényben némi igen jelentős szintlépés ilyen tekintetben). Összességében azonban meggyőző, amit Weir összehord, meg amúgy sem ment, hogy elmerengjek egy-egy problémán, lévén annyira magával ragadó a cselekmény. Ritka szórakoztató és jó olvasmány volt ez, még A marsinál is inkább.