Andy Weir: Artemis

A marsi elképesztő világsikere után minden sci-fi rajongót foglalkoztatott a kérdés, vajon meg tudja-e ismételni teljesítményét ez az abszolút a semmiből a rivaldafénybe kerülő szerző a következő regényében. Vajon témát vált, és esetleg a transzhumanizmusról fog írni? Vagy a sci-fi egy teljesen más hajtása felé kalandozik majd el, és cyberpunkot vagy űroperát olvashatunk majd tőle? (Vagy netán egylövetű derringerként fogunk majd beszélni róla a távolabbi jövőben, ha véletlen eszünkbe jutna?) Szerencsére nem kellett sokat várnunk a válaszokra, hiszen az Artemis szinte menetrendszerűen érkezett a boltok polcaira az írótól, aki időközben hivatásossá vált.

Egyik szemem sírt, a másik azonban nevetett, miközben haladtam az új könyvvel, amiről már az elején meg lehetett állapítani több dolgot is. Az első, hogy a szerző annál a tematikánál maradt, amit ismer és már sikert hozott a számára. Nevezetesen a szereplők egyik legnagyobb ellenfele újfent maga a kíméletlen, az emberi szervezet számára elviselhetetlen környezet, a Mars helyett immár a Hold. (Lehet, hogy szépen lassan végigmegyünk a Naprendszer fontosabb égitestjein?) A regény főhőse a Hold felszínén található egyetlen kupolaváros (Artemis) szaúdi bevándorlóktól származó lakója, egy nagyszájú és rendkívül okos huszonéves csempészlány, aki váratlanul életveszélyben és az események középpontjában találja magát, miután egyik megbízása nem a terveinek megfelelően végződik.

Az új regény nézőpontkaraktere elsőre teljesen más, mint marsi társa volt – kezdve azzal, hogy lány –, de jobban megvizsgálva látható, hogy szinte ugyan azokkal a (jó) tulajdonságokkal rendelkeznek mindketten, és a narrációjuk is hasonlóan szabadszájú, egyes szám első személyben megírt. Mark Watney (ő A marsi) alakja köré különösebb problémák nélkül át lehetne alakítani Jazz Bashara karakterét, annyira egyívású eme két irodalmi alak. Ez rideg tény, ahogy az is, hogy ezzel az égadta világon semmi probléma nincsen. Nekem legalábbis, mert én imádtam Watney szövegét meg gondolatfolyamait, ahogy Basharát is, de azok, akik a nagypofájú MacGyver-típusú alakoktól falra másznak, azok rossz könyvvel szemeznek éppen.

Most, hogy a főszereplő egyediségéről a sarkalatos véleményemet elmondtam, jöhet a többi szereplő, akikből viszont jóval több került most, mint a szerző első regényében. Rajtuk keresztül ismerjük meg egy „holdbázis” mindennapjait, ahol űrhajósok helyett már hétköznapi emberek – karbantartók, turisták, futárok, gyári munkások – élik életüket. Artemis egy kétezer főt számláló kistelepülés, aminek ipara szinte csak annyira elég, hogy a puszta fennmaradást, a létfenntartást biztosítsa a lakói számára, mégis az emberiség legfontosabb projektjének az eredménye, ami határtalan lehetőségeket biztosíthat a jövőben – amikkel a könyv egyébként szinte egyáltalán nem foglalkozik, ahogy a kisebb gravitációban élők fizikai elváltozásaival vagy az Artemis irányításáért minden bizonnyal a Földön lefolytatott komoly politikai csörtékkel sem. (Artemis ugyanis nem az USA, az EU vagy az ENSZ fennhatósága alá tartozik, hanem Kenyához… Erről annál azért többet olvastam volna, minthogy mindez egyetlen ember érdeme…)

A földön kívüli, rengeteg apró furcsasággal megspékelt, de végeredményben csak egy sima majdnem idilli kisvárosi helyszín miatt a szereplők teljesen hétköznapi alakok, hétköznapi (megélhetési) problémákkal. Nincsenek fegyverek, nincs igazi bűnözés sem, így komoly bűnüldöző szerv sincs, aki szembeszállhatna a szintén nem létező fenyegetéssel. A legnagyobb kriminalisztikai problémát – legalábbis az egyetlen rendőr és az apja szerint – sokáig maga a főszereplő jelenti. Ezzel az egésszel csak annyit akartam jelezni, hogy a cselekmény – főleg ahhoz képest, hogy nem is a Földön játszódik –, meglepően kisléptékű, „földhözragadt”, az epikusság bármely fajtájától teljes egészében mentes. Az olvasó már-már túl könnyen képzelheti magát Artemis szűk folyosóira vagy kupolái alá, mintha nem is a Holdon lennénk. Annyira ismerős, annyira „valósághű”, ami már hihetőség rovására megy. (Szerintem az első kupolaváros a Holdon nem ilyen lesz, legalábbis én nem ennyire hétköznapinak képzelem el…)

Hogy mégis a Holdon járunk, az abból látszik, hogy Jazz unos-untalan kénytelen túljutni olyan kihívásokon, amiknek megoldása alaposabb fizikai és/vagy kémiai tudás megléte nélküli „földi halandó” (mármint: képzetlen, fakezű) számára elképzelhetetlenül hatalmas akadályként tornyosulnának a cél előtt. A szerző mérnöki ismereteit csillogtatja meg ezúttal is, mint tette azt az első regényében, és bár elképzelhetőnek tartom, hogy ezen ismeretek jó részét még az általános iskolai kémia órán elmagyarázta nekem is a régen megboldogult Bandibá, de sajnos az azokon az órákon fejembe töltött tudás az általános érdeklődés hiányában halott talajra hullott. Az a tanóra, mikor arról beszéltünk, hogy a vákuumban való hegesztés miben tér el a sima, oxigénnel dúsított légkörben való hegesztéstől a gyakorlatban, akkoriban túl kevés szoknyát tartalmazott az általam elképzelt optimális számhoz képest. A csikóéveim óta eltelt idő alatt azonban rájöttem, hogy a fentiekhez hasonló problémák és a belőlük fakadó életveszélyes helyzetek valóban érdekesek, sőt regényekben – megfelelő író által elmesélve – kifejezetten szórakoztatóak is lehetnek, még úgy is, ha a most megszerzett elméleti tudást a gyakorlatban valószínűleg sosem fogom tudni kamatoztatni.

Mint írtam már, az Artemisen nincs bűnözés és nincsenek nagy konfliktusok sem, de ez természetesen csak a felszín, és a regény eleje. Később az előzetes várakozásoknak megfelelően megérkeznek majd a gyilkosságok, szabotázs akciók és a (sci-fi) thrillerek, krimik elmaradhatatlan kellékei is sorra (igen, a szerelmi szál is, de szerencsére nagyon kezelhető formában és mennyiségben), de ezek mindegyike csak háttér, egy kis melléktermék a legyőzendő (mérnöki) akadályok lánca mellett. Nem kell és nem is nagyon lehet komolyan venni, de ezt az abszolút jó értelemben mondom. Egy-két gyilkosság és egy csipet magánéleti dráma nem képes (és nem is akarja!) sötétté tenni Andy Weir prózáját, és bár az Artemis krimi – vajon ki vagy mi az események mozgatórugója? –, de nem a keserű, noir fajtából. Könnyed, felhőtlen szórakoztatást nyújt bármilyen olvasónak, nem csak a sci-fi és nem csak a krimi/thriller vonalról. Az sem kérdéses már, hogy Weir harmadik könyvét pont ugyan annyira fogom majd várni, mint az Artemist 2017-ben.