Vladimir Nabokov: Pnyin

Vladimir Nabokov neve (amit úgy kell ejteni, ahogyan az olaszok és az oroszok teszik, azaz a hangsúlyt a második szótagra kell helyezni, de ha ez nem megy, elegáns megoldás a második szótag o hangját finoman hosszú ó-nak ejteni) mára mintha feledésbe merül volna. A múlt század nyolcvanas éveiben mindenki ismerte a nálunk akkortájt megjelenő, eredetileg angol nyelven íródott, meglehetősen felkavaró témát feldolgozó Lolita című regény szerzőjeként.

Nabokov gazdag és befolyásos orosz családja a bolsevik hatalomátvétel után emigrált, pompás gyerekkorát viszontagságos ifjúkor követte Nyugat-Európában. Az oroszországi gyermekkor iránti nosztalgia áttör az írásain, a Pnyin című regényében különösen.

A regény főszereplője, Pnyin egyetemi tanár. Hogy a nevét hogyan kell kiejteni, azt most nem részletezném, pedig a szövegben elég gyakran találkozunk az ejtésváltozatok elemzésével, hasonlítgatásával. Bár Pnyin esetében a kiejtés nem túl bonyolult, környezete mégis nehezen birkózik meg ezzel. Mint ahogyan az egyetemi tanár is küzd az amerikai angol nyelvvel. Orosz emigráns, akinek egykor francia nevelőnője volt, jól tud németül is, de az angollal bajban van. Nem is szívesen beszél, nincs is valódi helye az egyetemen orosz kurzusaival. Tizedik éve várja, hogy véglegesítsék, s ahogyan az állása nem végleges, úgy a bérelt szobái is ideiglenesek, mindig költözik, próbál jobb helyet találni. Munkatársai leginkább nevetséges vagy visszataszító embernek látják, csak néhányan ragaszkodnak hozzá valamilyen lovagias gesztusból – talán éppen a kiszolgáltatottsága miatt.

Magánélete látszólag nincs, vagyis van, éppen hogy nagyon zűrzavaros. Mindenféle kapcsolat kialakításában megakadályozza őt a hozzá egyáltalán nem illő, de örökké szeretett ex-feleség, aki már ki tudja, hányadik férjét fogyasztja. Fia, akinek nem is ő az apja, csak arra a rövid időre bukkan föl életében, amikor az anyja éppenséggel két férj között van, és nem tud vagy nem akar gondoskodni róla, unalmas vénembernek tartja az ötvenes éveiben járó férfit.

Nem tudjuk – a kezdetben nem túl bőbeszédű elbeszélő hallgat erről – Pnyin mennyit érzékel környezetének iránta mutatott érzéseiről. A nyelvi nehézségek miatt azt gondolhatjuk, hogy nem sokat. Csak éli unalmas mindennapjait, végzi senkit sem érdeklő kutatásait, visszavonultságában nem is igazán foglalkoztatja ez az egész. Valójában azonban a többi egyetemi oktató is hasonló – az ösztöndíjak elosztásánál látható, hogy marginális vagy érdektelen témákat „kutatnak”.

Mégis Pnyin alakja valamiért olyan, mintha az orosz irodalom kisember-figurája lenne, Gogol Köpönyegéből (hiszen Dosztojevszkij szerint a modern orosz irodalom, saját műveit is ideértve, éppen innen bújt ki), még ha ez a regény angol nyelven keletkezett. Ezt támasztja alá Pnyin sértő megjegyzésekre való reakciója, hogy élete legnagyobb pillanatának azt tartja, hogy meghívják őt a Cook-villába, ahol egy gazdag orosz minden második évben vendégül látja az emigrációban élő honfitársait. És itt már kezdjük sejteni, hogy a jelentéktelennek látszó tanár életének hátterében valami eddig nem sejtett, megrázó dolog rejtőzik. A villa környezete nem csupán az orosz dácsák, erdők fényeit és illatát idézik fel. Sajnos régi ismerősökkel is találkozik ott, akik mélyen eltemetett, rendkívül szép és fájdalmas emlékeket idéznek föl benne.

Innentől kezdve Pnyin élete érthetetlen módon megváltozik, mintha ez a meghívás magasabb státuszba emelte volna. Úgy érzi, már joga van bérelni egy egész házat, amiben csak ő lakik, bármilyen is az, házavató partit rendezhet, még ha csak néhány ember fogadja is el invitálását, sőt arról ábrándozik, hogy talán meg is vásárolja az ingatlant. És – éppen mint Gogol Akakij Akakijevicse – hirtelen mindent elveszít. Pártfogója jobb állás kedvéért elhagyja az egyetemet, magával vinni nem tudja, itt viszont senkinek sem kell, hiszen orosz kurzusai egyre népszerűtlenebbek, franciául pedig jobban tud, mint az egész francia tanszék összes tanára, alkalmazása feszültséget keltene. Tehát nem véglegesítik, hanem elbocsátják.

És ezen a ponton az elbeszélő a történet szereplőjévé válik, kiderül, hogy ő nem pusztán a mindentudó elbeszélő, hanem gyermekkorától jó ismerője, barátja Pnyinnek, és hirtelen olyan információkat zúdít rá az olvasóra kettejük közös múltjából, viszonyuk alakulásáról, ami felforgat minden korábban kialakult elképzelést. Pnyin az orosz irodalmi hagyományokból Amerikában kialakuló kisember-figurából egyszerre csak élő karakter lesz, szenvedélyes és szeszélyes, a múlttal nagyon bonyolult viszonyt kialakító hős. És ebből a nézőpontból visszatekintve átértékelődik minden gesztusa.

Nem, nem lehet semmiféle ismert irodalmi sémába szorítani a regényt, nagyon egyedi módon változtatja a nézőpontokat. Nincs a szövegben semmi sallang. Nem magyaráz, értelmez, nem rágja az olvasó szájába az érvényes olvasatot – arra kényszerít, hogy gondolkodjunk, átértékeljünk minden regénybeli történést (vagy nem-történést). Néha az az érzésünk, hogy a szerző az elbeszélő, akinek Pnyin csak egy alteregója, személyiségének egy része, amellyel nem sikerül találkoznia vagy azonosulnia.

Ez a furcsa regény még mindig nagyon érdekes olvasmány, Hetényi Zsuzsa új fordításában is. Bár azt nem értem igazán, hogy a kiejtésbeli problémákat olyan pontosan kezelő szövegben hogyan lett a nagyra becsült (na jó, talán szeretett) Lev Nyikolajevics Tolsztojunkból éppen Ljov Nyikolajevics, az Anna Karenina című regény tendenciózus figurájából, Levinből Ljovin. Persze volna rá ötletem, de szerintem nem olvasóbarát megoldás, hogy a magyarban megszokott írástól (és kiejtésétől) eltérjünk.