Főkép

Azt hiszem, vitathatatlan tény, hogy a 2018-as év egyik legjelentősebb hazai szépirodalmi megjelenése Bartók Imre Jerikó épül című monstruma volt, amely – egy mára már alaposan elkoptatott, ám ettől még igaz közhellyel élve – szinte beszakította maga alatt az asztalt, és amely bár számtalan pozitív és dicsérő kritikát is kapott, ám ezzel együtt sem sikerült igazán közel jutnia az olvasókhoz, hiszen olyan brutális mennyiségű ismeretanyagot mozgatott, amelyet már-már majdcsak lehetetlen érdemben befogadni a földi halandóknak.

 

Azóta, bár megjelent egy rövidebb lélegzetvételű prózaverses (Majmom, Vergilius), valamint egy szintén nem túl hosszú ifjúsági kötete (A testrablók éjszakája), szinte néma csend volt az alkotó körül. Ám ennek most vége, ugyanis az elmúlt napokban megjelent új regénye, a Lovak a folyóban kérdés nélkül az év egyik kiugró irodalmi eseménye, ráadásul az új mű egy olyan alkotás is, amelyet számtalanféleképpen meg lehet közelíteni, és amely gyakorlatilag bármelyik oldaláról közelítve is kvázi tökéletes.

 

A történet központi magva végletesen leegyszerűsítve talán az elbeszélőnk (egy harmincas budapesti, kereskedelmileg és szakmailag is bukott író, akinek hatszázoldalas főművét, a Jerikót alig akadt élő ember, aki elolvasta volna) megőrülésének, mentális leépülésének bemutatása, ám mindez úgy megírva, hogy a szöveg mindvégig sikeresen egyensúlyozik a nyílt önéletrajziság, a paródia, a szatíra, a thriller és a horror határmezsgyéjén, ráadásul úgy, hogy az ezt még szokás szerint megterhelő, és a Bartókra amúgy is jellemző mitológiai, kulturális, történelem- és természettudományos ismeretanyag is sokkal olvasóbarátabb és könnyebben befogadható, mint korábban. Jól megfér itt egymás mellett a görög mitológia (a Minótaurosz és Orpheusz) és filozófia (Empedoklész) mondjuk egy olyan modern eposszal, mint A Gyűrűk Ura (Gollam alakja különösen fontos szervezőerő), de megjelenik még Dante Isteni színjátéka, Mary Shelley Frankensteinje, na meg a 19. századi, mára kissé talán már elfeledett francia festő, Géricault furcsa, ám magával ragadó művészete is.

 

Maga a szöveg már az első lapokon berántja magához az olvasót, aki ezekben a kb. tízoldalas bekezdésekben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az elbeszélőnk egyre őrültebb és egyre hihetetlenebb világába, amely folyton új és új értelmezési lehetőségeket kínál, és így az olvasó végig azt érezheti, hogy még ha nagy odafigyeléssel és nagy erőfeszítéssel is, de végül megtalálhatja a kivezető utat ebből a (szöveg)labirintusból. Jómagam is folyamatosan okostelefonnal a kezem ügyében olvastam, és szinte bekezdésenként kerestem rá a szüntelenül érkező utalásokra, alakítva ki ezzel a magam értelmezését, és az egészben az az igazán elképesztő, hogy hiába ez a számtalan nyom és számtalan téma, mind releváns, és mindegyik mentén el tudunk indulni, hogy részt vehessünk abban az intellektuális játékban, amit a szerző játszik velünk.

 

Bartók ráadásul úgy építi fel az egészet, és úgy lépteti be az újabb és újabb emlékezetes és jól megrajzolt karaktereket, és úgy bonyolítja a néha a zsánerirodalom, néha a szürrealitás felé forduló történetet, hogy esélyünk sincs megmondani, mikor billen(t)ünk át az őrületbe – vagy legalábbis valahová a valóságon túlra –, egy olyan világba, ahol bármikor feltűnhetnek emberszemű lovak, Frankenstein szörnyetegeként sétálgató holtak, minden mögött megbúvó titkos szervezetek vagy a valóság tereit elfoglaló túlviláginak tűnő épületek.

 

És amit így még a végén külön kiemelnék, az a szöveg humora és öniróniája: nemcsak a pályatársak, a kritikusok és a hazai irodalmi élet kapja meg benne a magáét (gyakorlatilag minden és mindenki pontosan beazonosítható), de a szerző önmagát is alaposan kifigurázza, és az elmúlt három évben érezhetően sokat tanult a Jerikó épül hibáiból, és ezzel a mostani, az alkotás folyamatára is reflektáló metaszövegekkel (bizony, sok más mellett még ez is van benne) teletűzdelt művel egy olyan regényt tett le az asztalra, amely már nemcsak pozitív kritikákat fog kapni, de minden bizonnyal elsöprő közönségsiker is lesz. Én ebben már most biztos vagyok. Nálam a Lovak a folyóban Gerlóczy Márton méltánytalanul agyonhallgatott, ám roppant zseniális kötete, A katlan mellett az év magyar könyve.