Főkép

A Keep Floyding egy közel két évtizede létező Pink Floyd tribute zenekar. Híven a progresszív rock brit óriásának szellemiségéhez, rendre előállnak valami különlegessel. Aquincumban többször is felléptek már (mely helyszín eleve utalás a Floyd legendás, 1971-es Pompeii-beli koncertjére), s önmagában ez a varázslatos környezet is garantálná az emlékezetes élményt. Ám erre a nyárbúcsúztató alkalomra olyan programot állítottak össze, mely könnyet csal minden megszállott PF-rajongó szemébe – azokat azonban, akik csak a legnagyobb slágereket ismerik, jól megdolgozta…

 

A koncertnek a „régi vs új Floyd” volt úgymond az alcíme, de eltekintve néhány alapvető darabtól, valóban ritkábban játszott, nehezebb tételek hangzottak el. A koncertet az „Obscured by Clouds” nyitotta, és az első részben talán a „Have a Cigar”, esetleg a „Sheep” volt olyasmi, amit a csapat korai, pszichedelikus korszakát kevéssé ismerők felszabadultan fogadhattak. Utóbbi megrázó volt, különösen amikor csak vérvörös fények világították meg az ókori oszlopok között a zenébe feledkező csapatot (a világítás, a lézerek szintén sokat tettek a koncerthez). De a maga módján nyilván a „When You’re In”, a „One of These Days”, a „Careful with That Axe, Eugene”, a „Childhood’s End” és a „Wot's... Uh the Deal?” is elképesztő volt.

 

A szünet utáni második rész becsapós módon a „Learning to Fly”-jal indult, a kései Pink Floyd egyik legnagyobb slágerével, ám az azt követő, wave-es „One Slip”, s később a „Yet Another Movie” ugyanazon lemezről (A Momentary Lapse of Reason) már kevésbé volt közismert. A nagyívű és megható „On The Turning Away”-t az utolsó, teljes értékű stúdióalbumról (The Division Bell 1994) elővezetett, felkavaró „Keep Talking” követte, majd két újabb csemege: a „Murder” David Gilmour ’84-es szólóanyagáról, és a rockos „Not Now John” a jobbára mellőzött The Final Cut-ról, mely ugye Roger Waters búcsúja volt a Floydtól. A vége előtt némileg megkegyelmezett a közönségnek a zenekar, előkerült a „Wish You Were Here” és a „Comfortably Numb”, két örökzöld, melyeket mégsem lehet megunni (legalábbis ahogy ez a gárda játssza őket, úgy továbbra is katartikus élményt jelentenek).

És aztán jött a ráadás, visszakanyarodva a kísérletezőbb korai időkhöz: a több, mint 20 perces, de nem csak hossza miatt monumentális „Echoes”. Döbbenetes élmény volt az ókori amfiteátrumban ülve, alattunk a több évezredes kövek (és a jó kemény fa padozat, mert a kezdők ugye nem vittek magukkal párnát), fölöttünk a csillagos ég, szemből pedig jött ez a szavakkal nehezen leírható, megrázó erejű zeneáradat… Iszonyú súlya volt, szinte szótlanul indult haza aztán mindenki, nem felszabadultan – s annál inkább vágyva a szeptember 18-i, A38 hajós koncertre, mely viszont kimondottan slágerparádénak ígérkezik.

 

Álljon itt a zenekar tagjainak felsorolása, mert káprázatos színvonalon muzsikáltak (s idővel kiderült, hogy a humoruk sem utolsó): Goldschmidt Gábor énekes-gitáros, Tóth András gitáros, Balázs Bálint basszusgitáros-énekes, Segesdy Márton billentyűs-énekes, Hajba László dobos, Garda Zsuzsa és Simon Edina vokalisták (nekik most kevesebb szerep jutott, mint korábbi alkalmakkor, amikor láttam őket, de így is nagyban emelték az est fényét).

És köszönet a meghívásért Német Zsoltnak!

 

További fotók a koncertről itt.