Jill Mansell: Van az a pénz

Jill Mansell azon regényei, melyeket eddig olvastam, kellemes kikapcsolódást nyújtottak, ezért igen megörültem, amikor ráleltem a könyvtárban a Van az a pénz – Mert a szerelemnek ára van? című könyvére.

Ezúttal a főszereplőnk Lola, aki tizenhét évesen az első igaz szerelem perceit éli át boldogan. Dougie anyja azonban nem nézi jó szemmel fia és Lola bimbózó kapcsolatát – jelentős összeget ajánl fel a lánynak, hogy szakítson a fiúval. Lola először mélységesen felháborodik az ajánlaton, azonban pont ekkor derül ki számára egy olyan szörnyű titok a családját illetően, amely miatt újra átgondolja a helyzetet. Meghozza hát döntését... majd jó messzire költözik addigi otthonától.

Tíz évvel később egy váratlan esemény kapcsán ismét egymásba botlik Lola és Dougie, és a lány rájön, hogy még mindig szereti a fiút. Persze Dougie hallani sem akar Loláról, még mindig nem tudta megemészteni, hogy egy évtizeddel korábban Lola faképnél hagyta. Miután világossá válik számára, hogy Lola „lelépési pénzt” fogadott el, még a korábbinál is intenzívebben haragszik a lányra.

Persze, Jill Mansell e regényében is olyan furfangosan szövi a szálakat, hogy egész idő alatt drukkol az olvasó azért, hogy valahogy mégis egymásra találjon a két fiatal. Főleg, mivel az olvasó tudja azt, amit Lolán és a nevelőapján kívül senki más: hogy a lány miért is fogadta el azt a bizonyos pénzt... Igen, felmerül ilyenkor az olvasóban, hogy vajon ő maga hogyan döntött volna Lola helyében. Ám nem vagyunk a helyében, kívülállóként ítélkezni pedig könnyű. Ne feledjük: Lola még csak tizenhét éves volt, és egy súlyos családi titok birtokosa, amikor választania kellett a szerelme és a pénz közt.

„Mennyire más lett volna minden! Az ember az őrületbe kergetheti magát, ha azon rágódik, hogy az élete milyen más lett volna, ha így vagy úgy csinál egykoron.”

Bár számomra Lola túlságosan nyomulósnak és erőszakosnak tűnik, amikor Dougie visszaszerzéséről van szó (vagy lehet, hogy pont ez a célravezető módszer? Inkább céltudatosnak nevezhető?), néhány dologban pedig szeleburdinak, ám az igen szimpatikus számomra, hogy nagyon szereti a könyveket, és az is, hogy örökre képes megőrizni azt a titkot, melynek megtartására anno ígéretet tett a nevelőapja felé. No persze meg az is tetszik, hogy egykori döntésének következményeit vállalva mégiscsak megpróbálja valahogy helyrehozni a fiúval a kapcsolatot – ha már a sors úgy rendezte, hogy ismét találkozzanak. Helyrehozható egy múltbéli döntés következtében megromlott kapcsolat? Nyilván a korábbi döntés utólag már nem változtatható meg. Van lehetőség viszont arra, hogy az ember sok évvel később legalább enyhítsen a korábbi döntésének kedvezőtlen következményein?

Tetszett, ahogy a történet sorai közé Jill Mansell becsempészett különböző családtípusokat, megmutatott néhány problémát ezekben és a megoldási kísérleteket; az igen különböző karakterű mellékszereplők sokaságáról nem is beszélve. Az külön érdekes volt, hogy Dougie nővére a kifejezett rendetlensége ellenére hogyan tud egy lakásban élni egy rendmániás férfival. A „rend” körüli vitáik és az egy lakásban való kényszerű együttélésük időnként igen vicces szituációkat szültek.

Lola anyja habár kicsit „akcióvadász” a vásárlást illetően, mégis végtelenül szimpatikus számomra több tulajdonsága miatt is. Ezek közül az csak az egyik, hogy soha nem a külsőségeket nézi egy emberben, hanem a belső tulajdonságait. Az meg, hogy kicsit sem érdekli az öltözködését illetően, hogy mit gondolnak róla mások, sőt még az sem, hogy mi áll jól neki, hanem csakis az fontos részére, hogy miben érzi jól magát, nos, azt gondolom, ezen hozzáállás elsajátítása, ha nem is mindenki, de jó néhányunk vágya a lelkünk mélyén (vagy szerencsés esetben e szemlélet szerint öltözködünk már mi magunk is).

Nem ez számomra Jill Mansell általam eddig olvasott regényei közül a legjobban tetsző, de ez a mű is kellemes kikapcsolódást nyújtott, és néhány kérdésen elgondolkodtatott. Biztos, hogy fogok még olvasmányt választani magamnak az írónőtől.