Főkép

Tegyük fel, hogy van egy álmod, aminek a megvalósításáért foggal-körömmel harcolsz. Mindent hajlandó vagy kockára tenni érte. Talán a saját titkos recepted alapján készített étellel akarod megnyerni a Bocuse d’Or-t, esetleg te akarod megtalálni a rák ellenszerét, vagy olimpiai bajnok akarsz lenni. Mindegy is. De tegyük fel, hogy megvalósítod az álmod. Sikeres vagy; sőt, egy darabig fényesen ragyogsz, mint egy csillag. Természetesen a célodig vezető út is roppant kalandos és érdekes, tele buktatókkal, reménytelennek tűnő erőfeszítéssel, váratlan fordulatokkal.

 

De az igazi kérdés az: mihez kezdesz a siker után?

 

A Fenegyerekek ennek a történetét meséli el. Grady Tripp professzor, történetünk főhőse néhány éve, első könyvének köszönhetően belépett a híres és sikeres írók elit körébe. Az azóta eltelt időben pedig egy talán kevésbé elit, de annál izgalmasabb társaságba: „valaha sikeres” íróként kreatív írást tanít egy pittsburgh-i egyetemen, miközben sehogy sem boldogul második regényével. Miközben Tripp professzor gondosan leépíti házasságát, teherbe ejti szeretőjét, és az alagsorát bérlő huszonéves diáklányról fantáziál, a szöveg egyre csak nyúlik, de a történet sehogy sem engedi befejezni magát. A professzor a problémák (nem) megoldásának kulcsát abban látja, hogy sodor egy újabb füves cigit, amit elszívhat (a név elvégre kötelez), addig sem kell aggódnia….

 

Ekkor szegődik mellé az olvasó, hogy Tripp minden – eleve kudarcra ítélt – kísérletének, hogy önmaga elől elmeneküljön, szemtanúja legyen. Továbbá elkíséri még: ifjúkori barátja és könyvének (esetleg könyveinek?) szerkesztője,  annak a repülőtéren felcsípett transzvesztita szeretője és öngyilkosságot fontolgató tehetséges diákja; kalandos útjuk vonalát pedig Marilyn Monroe egy kabátja, egy döglött kutya és egy kígyó szegélyezik – a számtalan spangli mellett, persze.

 

Befejezi-e Tripp a regényét? Megbocsát-e neki a felesége, vagy a szeretőjét és születendő gyermeküket választja; esetleg egyedül marad? Tanul-e az egészből az író bármit is? Csupa olyan kérdés, amelyekre a válasz tulajdonképpen nem is olyan fontos. Sokkal izgalmasabbak az egymást követő abszurd kalandok, a bepillantás az irodalmi élet kulisszái mögé, Michael Chabon az olvasót hangos kacajra fakasztó mondatai.

 

Igaz, nehéz eldöntenem, nem a nekem nem tetsző végkifejlet íratta-e velem ez utóbbi bekezdést; vagy esetleg afeletti frusztrációm, hogy a történet egy részében egy fiatal nőket hajkurászó fehér férfi súlyos problémáival ismerkedhet meg az olvasó. Azt nem tagadhatom, hogy Chabon – tekintve, hogy Fenegyerekek valahol mégis önéletrajzi ihletésű – jó adag humorral és iróniával nyúlt a témához, így aki nem veszi komolyan, jól fog szórakozni rajta (nem is beszélve arról, hogy az irodalmi élet főszereplői túlnyomó többségben még ma is a fehér férfiak, tehát a regény akár valósághűnek is nevezhető – ráadásul először 1995-ben jelent meg). Hangulatában emlékeztet egyik kedves filmemre (Durr, durr, csók), amelyben szintén Robert Downey Jr. játszik, akárcsak a Fenegyerekek filmes adaptációjában. Ez utóbbit nem láttam ugyan, de legyen bármilyen jó (vagy rossz) is, Chabon már említett jellegzetes stílusa miatt mindenképpen a regényt ajánlanám először, hiszen azt nehéz filmre vinni...