Főkép

Szokásommá vált, hogy egy-egy kivételes könyv után, az olvasást követő megszentelt percekben, melyekben egymással viaskodik az elengedésből fakadó gyász és az átélt élmény mindent átható szépsége, papírt ragadok, és elkezdek írni. Úgy hiszem, az vezet ilyenkor, hogy legyen nyoma annak, amit érzek, amit a könyv éreztet velem. Eleinte csak meséltem és meséltem, később viszont ráleltem arra a formára, amely a mélyebb intimitás miatt hű őrzője és tükre tud lenni olvasmányélményeimnek. Levelet írok a könyv írójának, s ezzel megnyitok egy apró rést az időn, melyen keresztül bármely kor szülöttét megszólíthatom. Van persze, hogy nem kell időutazni, pusztán a fizikai és nyelvi akadályokat kell áthidalni, s tapasztalatból mondhatom, az olvasás utáni titokzatos pillanatokban íródott levél erre is kifejezetten alkalmas – így esett, hogy írtam már levelet Hermann Hessének és Patrick Rothfussnak is. Legutóbb pedig Alessandro Bariccót szólítottam meg. Gondosan összehajtogattam a levelét, és a Mr. Gwyn borítója mögé rejtettem idősebb önmagam, a gyermekeim vagy talán a gyermekeim gyermekei számára. S hogy mi szerepel ebben a levélben? Épp úgy helye van benne szenvedélyes köszönetnyilvánításnak, mint dacos kérdéseknek. A többi pedig legyen olyan titok, amelyet a könyv őriz meg a következő csillogó szemű olvasó számára.

 

Baricco Mr. Gwynje különleges regény, a második könyvem az írótól. Az első a Selyem című novellája volt, amely kapcsán már csak arra emlékeszem, hogy valamiért rendkívül felbosszantott, s hogy címéhez hűen az egészet átlengi egyfajta éteri hangulat; úgy, mint amikor a lágy, meg nem ragadható selymet finoman táncoltatja a szellő. Már akkor tudtam, hogy fogok még Bariccótól olvasni, hiszen kihívást éltem meg abban, hogy a Selyem a maga „fehér zenéjével”, csendbe burkolózó titokzatosságával felbosszantott és összezavart. Most, évekkel később, egy viharba forduló nyári estén jött el az idő az újabb találkozásra. A Mr. Gwyn 230 oldal abszurd gyönyörűség, amely nem eresztett. Egy szuszra elolvastam, és csodás érzés volt, hogy az élmény érzelemdús betetőzésekor már odakint is tombolt a vihar: mintha a külvilág és a belső világ közötti határvonal elmosódott volna.

 

Nehéz a könyvről bármit is mesélni anélkül, hogy ne mondanék túl sokat róla. Az ajánlómmal elsősorban a regény hangulatából szeretettem volna valamicskét visszaadni, mert ez az, ami Bariccónál igazán megkapó és különleges. Olyan író ő, aki szemtelenül játszik velünk, az érzéseinkkel, mégsem lehet rá igazán haragudni, mert közben valami csodát is művel a lelkünkkel.

 

A Mr. Gwyn a címszereplőről, egy mérsékelten sikeres regényíróról szól, aki a környezete számára egészen váratlanul a visszavonulás mellett dönt. Mi vezetett erre a döntésre? S vajon mit kezd egy született történetmesélő könyvírás nélkül? A kérdésekre adott bariccói válaszok túlmutatnak az írói lét és az életközepi válság rejtelmein, az emberi lélek portréjának megalkotásába is beavatást kapunk.  

 

És ez azáltal lehetséges, hogy Mr. Gwyn és rajta keresztül maga Baricco is „nézte őket. Sokáig. Míg meg nem látta bennük a történetet, amik ők voltak”. Mi pedig végtelenül hálásak lehetünk ezért.