Főkép

Ahogy ezt a könyvet befejeztem, azon kezdtem gondolkodni, hogy tulajdonképpen milyen furcsa és különös az, hogy valaki egy ennyire könnyed, egyszerű és könnyen befogadható regényben, mint a Szent Rita, ennyi fajsúlyos dologról tudjon érdemben mesélni. Már csak a rövid felsorolással sincs könnyű dolgom, hisz szó van itt többek között Nyugat-Európa egyszerre pusztuló és elértéktelenedő hagyományairól; egy eltűnőben lévő kis holland falu eseménytelen hétköznapjairól (melyek persze közel sem olyan idilliek, mint az országimázs-videókban); de szó van itt a bevándorlás okozta változásokról és új hatásokról; mint ahogy a még mindig magunkkal hurcolt 20. századi múltról is; de olvashatunk a széthulló családokról, a feltartóztathatatlanul eljövő öregkorról, na meg az örökre elszalasztott lehetőségekről is. És ezt a felsorolást még bőven folytathatnám…

 

Viszont ha ezt a nem túl szívderítő felsorolást olvasva most valaki azt hiszi, hogy Tommy Wieringa műve egy kimondottan depresszív vagy lemondó alkotás, az nagyot téved, hisz ennek az alig háromszáz oldalas regénynek a lapjait sokkal inkább üli meg a finom humor és a melankólia, mint bármiféle depresszió.

 

Ahogy említettem, Wieringa a lehető legegyszerűbb eszközökkel és nyelvezettel építi fel szürke és unalmas kelet-hollandiai világát, melynek középpontjában Paul Krüzen, a negyvenkilenc éves, főleg világháborús relikviákkal kereskedő, egyedülálló férfi áll, akinek mindössze két társa maradt (ha lehet bármelyiküket is valamiféle társnak nevezni): az egyre betegesebb, nyolcvanhoz közelítő apja, akit neki kell ellátnia, illetve a vele nagyjából egykorú Hedwiges, aki viszont a szülei halála után egyedül maradt a már száz éve a családja tulajdonában lévő lakásban és szatócsboltban.

 

Krüzen egy hallgatag, inkább magának való ember, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy egész élete és mostani állapota (melynek alakulása flashbackek formájában válik szép lassan világossá) jelentősen eltér a „normálistól”, a társadalmilag elvártól (hiszen sosem volt felesége, gyereke, soha nem költözött el otthonról, és a gyerekkori barát Hedwigesen kívül soha senkit nem engedett közel magához, igaz, ennek nem is érezte szükségét), ám mindezt nyugalommal és roppant pragmatikusan fogadja, és nagyon úgy tűnik, hogy az életében már nem lesz soha lényegi változás, hacsak nem történik valami váratlan…

 

Wieringa, ahogy kalauzol bennünket ebben a szép új világban, ahol az egyre öregedő hollandok között egyre több a számukra soha meg nem érthető bevándorló, és ahol az egyetlen szórakozás a kocsma vagy a határ másik oldalán álló kupleráj (ahol a nagyon nem szent életű Rita is „dolgozik”), a monoton semmittevéssel és örökké változatlan szürkeséggel egyre fokozza a feszültséget, és az olvasó – Krüzennel együtt – alig várja, hogy valami felrobbantsa ezt a nagy nihilt. De hogy ez a „valami” végül megtörténik-e, még a könyvet befejezve sem válik egyértelművé.

 

Azt hiszem, sejthető, hogy engem megvett magának a holland szerző kötete, amelyet szinte bárkinek tudnék ajánlani: így azoknak is, akik egy könnyed, egyszerű, sőt, olykor thrillerszerű izgalmakat tartalmazó nyári olvasmányra vágynak, és azoknak is, akik szeretnének elmélyedni a regény jól megkonstruált rétegei között. Bízom benne, hogy Wieringa regénye – a korábbiakkal ellentétben – ezúttal sikeres lesz.