Főkép
A lex Dentnek köszönhetően Gotham immár börtönbe zárta a komoly gengszterektől a piti tolvajokig a gonosztevők zömét, Batman pedig nyolc éve, hogy – képletesen – nyugdíjba ment. Ám a béke csupán látszólagos, egyrészt, mivel a Harvey Dentet példaképnek, legyőzőjét, a denevérálarcos igazságosztót pedig gyilkosnak beállító hazugság nem hagyja nyugodni Gordon rendőrfőnök lelkét, hiába sikerült épp ennek révén felszámolnia a bűnözést a romlott városban; másrészt pedig, mert a kegyetlen és mindeddig legyőzhetetlen Bane személyében mindent elsöpörni készülő vihar közeleg.
 
Bane-ben Batman legkeményebb, legádázabb ellenfelére akad, aki nem csupán az áttételes kötelék, a kísértő múlt ereje miatt lenne képes legyőzni a milliárdos Bruce Wayne alteregóját, hanem lelketlen manipulációi révén is. A börtönben szerzett betegsége miatt állandóan gyógyító maszkot viselő Bane, miután megosztotta a város lakosságát, populista lózungjaival sikeresen megfélemlíti és/vagy maga mellé állítja Gotham közembereit, és a gazdagok elleni látszólagos harcra szólítja őket, amely éppúgy emlékeztet az 1789-es francia forradalom utáni jakobinus diktatúrára, mint a mai szélsőséges csoportok terrorista akcióira. A kétezer-tízes évek elején, amikor az Occupy Wall Street és a hasonszőrű mozgalmak tüntetéseitől hangos a nyugati világ (figyeljük csak meg a filmben a rendőrök tétlenségét, amikor a tőzsdébe behatoló túszejtők ellen kellene intézkedniük!), nagyon észnél kell lenni, nehogy a tömegeket rossz irányba vihesse el egy Bane-hez hasonló, kizárólag a hatalom megszerzésére törekvő gonosz lélek, aki még saját embereivel is félelmetes kegyetlenséggel végez.
 
Ha nem a bemutató éjszakáján, előre megfontolt szándékkal történt volna a coloradói vérengzés, lefogadom, hogy sokan ténylegesen a filmben bemutatott erőszaknak tulajdonítanák egy beteg elme rémtettét, de nem szabad elfelejteni, hogy Christopher Nolan oktatni és elgondolkodtatni igyekszik minket; arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy minden viszonylagos, és a vagyon nem feltétlenül jár együtt a kapzsisággal, ellenben rengeteget segíthetnek vele az elesetteken, az pedig, ami a felszínen vonzó alternatíva és a szegények érdekeit tűnik képviselni, az átfogó pusztítás eszköze is lehet.
 
A látszatok megtévesztő játékának másik példája Selina Kaye, alias Catwoman (a Macskanő), aki ugyan nem keveset tesz meg azért, hogy igencsak kellemetlen helyzetbe hozza Bruce Wayne-t, nem elvetemült gonosztevő, hanem a körülmények tették őt tolvajjá, és képességeit akár nemesebb célok szolgálatába is állíthatná. Arról nem is beszélve, hogy ellenállhatatlanul vonzó, és nemcsak a külseje, a szerelése, hanem pimaszsága miatt is. Mintha csak eleve Anne Hathaway-re szabták volna ezt a szerepet; az egykori naiva most érett nőként ragyog, és minden gesztusa, játékának, különösen arcjátékának minden eleme végtelenül hiteles. Ahogy telitalálat volt a többek között az Eredetből ismert Joseph Gordon-Levitt kiválasztása is a hamar nyomozóvá előléptetett John Blake szerepére. Blake egyszerre testesíti meg a csodavárást, az eltökéltséget és az intelligens kritikát. Amíg a CSI-hoz hasonló televíziós sorozatok a jog, a törvények mindenképpeni betartását propagálják (nagyon is helyesen, hiszen a való életben sajnos nincsenek szuperhősök), addig a Batman-imádó, tehetséges ifjú rendőr az amerikai westerntörténetek világába tartozik: ahol már nem elég erős a társadalom, valódi vészhelyzetben csak a törvényeken felülemelkedő hős mentheti meg a közösséget. Mégis Bruce Wayne embersége az igazi követendő példa, aki hősnek tartja az elárvult kisfiúra köpenyt terítő rendőrt is, ugyanakkor saját vagyonát, testi épségét vagy akár az életét is kész feláldozni az őt többnyire megvető vagy egyenesen üldöző emberekért.
 
Szintén az Eredet köti Christopher Nolenhez Marion Cotillard-ot, aki európai művészfilmeken edződve képtelen nem abszolút tökéletes lenni még egy akciófilmben is. Hasonlóképp a szakma csúcsát képviseli Gary Oldman, Morgan Freeman és Michael Caine, akik jóllehet nem fő, mégis fontos karaktereket alakítanak. Mellettük pedig, ha lehet, az eddigi két Batman-résznél is fontosabb szerepet kapott a filmben a technika, ami a néhány kisebb-nagyobb bunyótól eltekintve teljesen a háttérbe szorítja a korábbi batmani leleményt. Nyilván indokoltan, hiszen Wayne teste mostanra szinte szó szerint darabokra tört, akár a milliószor megkínzott James Bondé, aki hasonlóképp mindig a csúcstechnikát hívhatja segítségül a nehéz helyzetekben. A kémfilmek és a Sötét Lovag sztorija közötti hasonlóságok ezúttal olyannyira szembeszökőek, hogy nem csodálkoznék, ha előbb-utóbb Nolant kérnék fel a 007-es ügynökről szóló következő mozifilm elkészítésére. A látvány, a színészi játék és az elsőrangú rendezés mellett egészen fenomenális Hans Zimmer sokszor kifejezetten nyomasztó, máskor magasztos kísérőzenéje is.
 
Rettenetesen komorra sikerült a Christopher Nolan-féle Batman-trilógia utolsó darabja (az eredeti cím szerény véleményem szerint nem is annyira felemelkedésről, mint a tetszhalálból való, minden jel szerint időlegesnek szánt feltámadásról szól), épp ezért jóval mélyebb is, mint Tim Burton sokszor parodisztikusnak ható Denevérember-opusai. Persze jól megfér egymás mellett a két változat, valamilyen szinten még ki is egészítik egymást, mint Bob Kane kanonizált, eredeti történetei és Frank Miller Sötét Lovag-univerzuma, ám ha mindenképp választani kellene, egy pillanatig sem haboznék, és Nolan sötétebb hangulatú Batman-filmjei mellett tenném le a voksomat, mivel itt sokkal több történik puszta szórakoztatásnál (amivel, igaz, semmi bajom), és mindenekelőtt nagyon mai problémákat feszeget. A hibátlan és lenyűgöző kivitelezés és színészi játék pedig biztosítja, hogy nyílt didaktikussága ellenére se avuljon el pár év alatt a film.