Főkép

Ha egyszer kapnék egy olyan kérdést (ha nem kapok, akkor meg a cikk kedvéért felteszem magamnak), hogy kik az elmúlt tíz év legegyenletesebb színvonalon alkotó magyar szerzői, akkor Szvoren Edina nevét biztosan az elsők között említeném meg, hiszen az írónő mind a négy eddigi első osztályú és közel azonos nívójú művével bizonyította, hogy ott van a helye a legjobb kortárs kisprózaírók között, és ezekben a könyvekben talán csak nagyítóval keresgélve találhatnánk hibákat.

 

Aki ismeri a novelláit, az jól tudja, hogy az írónő az elmúlt években kialakított egy csak rá jellemző, atmoszférikus, furcsa, néha groteszk vagy talán kissé elvont nyelvezetet és az ehhez tartozó stílust, amelyeket gyakorlatilag lehetetlen összekeverni bárkiével. Ennek fényében talán sokakban felmerülhetett az a két kérdés, mint bennem is, hogy Szvoren fog-e valaha hibázni vagy komolyabban meginogni, illetve hogy ezeken a rá jellemző – többnyire depresszív – történeteken át fog-e lépni valaha, vagy nagyjából azt fogja hozni az ötödik kötet is, mint az eddigiek?

 

Jelentem, hibázni ezúttal sem hibázott (még ha véleményem szerint az új kötet némileg el is marad a korábbiaktól), viszont némileg sikerült új színt és új stíluselemeket csempésznie a már jól ismert keretek közé. A Mondatok a csodálkozásról ugyanis két nagy részből áll, melyből az elsőt a kötet címét is adó szöveg vezeti be, amely arról szól, hogy az elbeszélő egyszerűen képtelen egy olyan köznapi dologra, mint a csodálkozás, hiszen szerinte bármi, bárhol, bármikor megtörténhet (és így persze meg is történik), még akkor is, ha az emberek többsége erre nem számít.

 

Ezután következik a 29 darab „Ohrwurm-jegyzet”, amelyeknek mindegyike mindössze két-három oldal, és amelyek egy-egy groteszk, meghökkentő vagy furcsa mozzanatot állítanak középpontba. A „Vakok a libegőn” például mindössze annak a leírása, hogy egy vak pár a környezetükre (és az állapotukra) fittyet hányva kiélvezi a libegőn való utazás örömeit; a „Lópánik” több tucatnyi, számozott és egymással össze nem függő mondata azt mutatja be, hogy hányféleképpen is eshetnek pánikba a lovak. A „Jurk-szindrómában” ritka betegségek neveit viselő emberek élik a maguk hétköznapi életüket; a „Mindenből kettő van” című szövegben, ahogy sejthető is, (majdnem) mindenből kettő van; a „Messzi citerában” pedig egy hangszer tréfálja meg folyton a rajta játszani próbáló zenészt.

 

Bár már több korábbi Szvoren-kötetben is voltak nyúlfarknyi „egypercesek”, de ilyenekkel még nem nagyon találkozhattunk. Ezekben inkább a furcsaság, a groteszkség vagy akár némileg meglepő módon a humor dominálja a korábbiakhoz képest meglepően gyorsan olvasható és viszonylag könnyen befogadható szövegek világát.

 

A könyv második felét már a hagyományosabb Szvoren-novellák alkotják, amelyek nyelvezetükben, stílusukban, hangvételükben hasonlóak a már jól megszokottakhoz, és amelyek ismét elsősorban az emberi kapcsolatok furcsaságát veszik górcső alá. A „Kedvesékben” egy anya és fia ugyanazon a munkahelyen dolgoznak, és bár a nőt zavarhatná az elhunyt férje hiánya, a kényszerű okokból való közös munkahely, vagy a nem túl tartalmas életük, ám az ő fő gondja, hogy miért tapogatja mindenki a fia szénaboglyához hasonló haját, és vajon a gyermeke miért hagyja ezt? Aztán jön egy pofonegyszerű és kézenfekvő megoldás, és minden rendbe jön… A „H. meg a nagyravágyó felesége” egy baráti látogatás története, mely során az elbeszélőnknek szembesülnie kell saját múltjával, illetve a férjével és a látogatókkal való igen ingatag viszonyával is.

 

Paradox módon éppen azért tudom ajánlani leginkább a Szvoren Edina világával ismerkedőknek (de persze az írónő szövegeit kedvelőknek is) ezt a kötetet, mert bár egy hajszállal ha el is marad a korábbiaktól, de cserében sokkal sokszínűbb, szerteágazóbb és könnyebben befogadható, így pedig beugrónak tökéletes lehet.