Főkép

Mire végre rászántam magam, hogy valamiféle viszonyba kerüljek a Facebookkal (a tizenévesek nyomására), azt kellett tapasztalnom, hogy a korosztály pár év alatt lepattant róla. Most már csetcsoportokban vitatják meg közös problémáinkat, aztán értesítenek a dolgok állásáról. A húszas éveik elején járók eltűntek erről a közösségi oldalról, hogy a harmincasokról ne is beszéljek. Az utóbbi néhány év alatt bizony jórészt a negyven fölöttiek játszóterévé változott a „fész”. És most jön Lackfi János, és megoszt… megoszt velünk sok briliáns ötletet – és valószínűleg megosztja az olvasókat is.


Lackfi János Száll a kakukk a fészre című könyvében ugyanis olyanok írogatnak a médiaműfajok különböző típusaiban, akik érinthetetlenek a magyar közfelfogás szerint: az egyetemes emberi és a magyar kultúrában a megkérdőjelezhetetlen értékeket képviselő személyek posztolnak, kommentelnek, írnak blogbejegyzést, folytatnak zárt csoportos csevegést. Meghökkentő és humoros írások ezek. A humor forrása olykor a szituáció, a megszólaló személye. A másik forrás maga a nyelv. E kettő pedig erősíti egymást, és igen, néha könnyezve nevetünk olvasás közben.


A legmeggyőzőbb része a kötetnek az Arany Jánoshoz és köréhez kapcsolódó szövegek csoportja. Lackfi (akiről már régóta tudjuk, hogy bárkinek a nyelvén meg tud szólalni) nagy pontossággal ragadja meg Arany szelíd, mégis könyörtelen, erőteljes öniróniával kiegészülő humorát. Jól kapja el az évődő hangnemet, jól ismeri a személyek ütközési pontjait, személyes problémáit. Végtelen nagy tisztelettel, szeretettel és viccesen teszi élővé őket. Remek ötlet, hogy – a közösségi oldal működésének megfelelően – érkeznek a személyre szabott hirdetések is.


Nagyon tetszettek a Ketrecharcosok klubja-ciklus darabjai. Ebben Lackfi János két-két költő (Arany és Petőfi, Ady és Kosztolányi, Babits és József Attila) verseiből választ részleteket ugyanarra a témára. Az erős költői megszólalásokkal éles kontrasztot alkotnak a különböző korokat, stílusokat megidéző összekötő párbeszédek – Babits és József Attila például slamben szólnak egymáshoz. Hirtelen nem is tudjuk, most akkor idegennek vagy mulatságosnak tartsuk ezeket a sorokat? Szerintem mulatságosak.


Legkevésbé a Drámai klasszikusok-ciklus szövegei tetszettek, amelyek jól ismert versek sorait idézik, s azokra reagálnak valamilyen, egészen a költői világon kívül eső, de azzal mégis valamilyen módon érintkező nézőpontból. Itt nem a nyelvi poénbombák lépnek működésbe, inkább helyzetkomikum a humor forrása.


Fentebb már említettem, hogy ez a kötet egészen biztosan megosztja az olvasókat, bizonyára vannak, akik úgy érzik, hogy szentségtörés bizonyos témákat humoros szempontból érinteni, megsértődnek és felháborodnak egyik-másik szöveg olvastán. Én úgy gondolom, hogy az igazi nagy értékeket nem érintheti negatívan semmi. A humor végképp nem.


És azt hiszem, inspiráló olvasmány Lackfi János kötete, hiszen most semmire nincs nagyobb szükségünk, mint hogy néha észrevegyük tragikusba hajló abszurd hétköznapjaink komikus oldalát is, és próbáljunk talán… nevetni olykor.