Főkép

Charles Lloyd egy természetesen áradó zenei erő. Egy olyan folyam, ami bár azonosnak tűnik, mégsem lehet kétszer ugyanúgy kapcsolatba kerülni vele: folytonosan újul meg, miközben a formáját megtartja. Egy-egy kő időnként elmozdul a mederben, hogy picit más dinamikával zubogjon, amikor például Lukács Miklós cimbalmon, Jason Moran vagy éppen Gerald Clayton zongorán csatlakozik az aktuális Marvels-csodacsapathoz. Vigyázzunk, nem összekeverendők a Marvel-univerzum szuperhőseivel, bár valójában ezek a zenészek egytől-egyig nagyobb szuperképességekkel rendelkeznek a CGI unalmas árnyainál: hús-vér zenészek, akik ahelyett, hogy a világhelyzetből fakadóan szóló munkákkal árasztanák el a piacot, inkább megkockáztatták, hogy bemenjenek egy stúdióba. Az eredmény lehengerlő.

 

Cimbalom vagy zongora hiányában Greg Leisz steel gitáron domináns szerephez jut, amitől eddig ismeretlen színeket kap Lloyd muzsikája: miközben a „Ramblin’” szól a kocsiban, bárhol is vezessek éppen, a vadnyugaton érzem magam, és ha csak egy ló és nem több mint száz lóerő lenne alattam, akkor is a hely legmenőbb tehenészfiújának érezném magam, bár sem lovagolni nem tudok, sem a tehenekhez nem értek.

 

Valódi időutazás ez az album, mert a „Dismal Swamp” alatt már egy hippifurgont vezetek és Lloyd altfuvola játéka miatt felveszek minden stoppost, és ha dohányoznék, biztosan megkínálnám őket egy sodort stanglival. Bár hippi sem voltam sosem, a kilencvenes években átstoppoltam fél Európát és számtalan hasonló emlék jut eszembe Francia- vagy Spanyolország autóútjairól, arról az időszakról, amikor még szabadok voltunk.

 

De a korong zenetörténeti időutazásokat is kínál, Thelonious Monk („Monk’s Mood”) és Szabó Gábor („Lady Gabor”) kompozícióinak feldolgozásával, mindkettő tíz perc hosszúság feletti játékidővel, semmilyen korlátnak vagy elvárásnak megfelelni nem kényszerülő módon, kompromisszumok nélkül, szabadon. És ez az a minőség, amitől mindig olyan jó hallgatni Lloyd lemezeit, akárkivel is játsszon éppen, a muzsika egy olyan végtelenül kötetlen lélekből árad, amelynek hatására a társak is levetnek minden egyéni korlátot. Eric Harland keménysége egy hihetetlenül tűpontos lágysággá alakul, Bill Frisell finom, légies játékát pedig a steel gitár hangtere formálja át valami egészen határozott hangzássá, ahogyan Reuben Rogers bőgőst sem hallottuk még ennyire feszesen diktálni a zene ritmusát.

 

A lemez címe, Tone Poems Chick Coreára emlékeztet, aki élete utolsó tíz évében a közönség soraiból festette meg egyes hallgatóinak a zenei arcképét, amelyet egy olyan „tone poem” játéknak hívott, ami egészen gyerekkorára tekintett vissza, a szerteágazó zenei család generációinak szórakozása, ahol mindenki tudott zongorán játszani valamennyire – meséli Corea az egyik szóló koncert kiadványán („Corea Plays”). Lloyd albumán mintha Charles most a saját és a többiek zenei arcképét festené meg, de nem realista stílusban. Inkább értelmezi és idealizálja zenei hangzásukat, és így ezek az egytől egyig zseniális muzsikosok most Lloyd költőileg is ihletett – lsd. versét a kísérőfüzetben – festészetén keresztül szólnak hozzánk.

 

Előadók:

 

Charles Lloyd – szaxofon, altfuvola

Bill Frisell – gitár

Reuben Rogers – bőgő

Eric Harland – dobok

Greg Leisz – steel gitár

 

Elhangzó szerzemények:

 

  • Peace
  • Ramblin’
  • Anthem
  • Dismal Swamp
  • Tone Poem
  • Monk’s Mood
  • Ay Amor
  • Lady Gabor
  • Prayer