Főkép

Az immáron 15. alkalommal, Balatonfüreden megrendezett Nemzetközi Gitárfesztivál nem egyedül a Balaton-felvidék meghatározó eseményévé vált az elmúlt évek során, hanem minden túlzás nélkül elhelyezte a várost Európa kulturális térképén – szerencsés egybeesés a füredi óváros villái és galériái rengetegében pulzáló Múzeumok Éjszakája. A háromnapos eseményt a Venti Chiavi Gitártrió és Pusztai Antalt követően idén Snétberger Ferenc tette nemzetközivé. A közel harminc éve Berlinben élő, Liszt- és Kossuth-díjas művész 2020 őszén elnyerte a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjét kimagasló művészi teljesítményéért, amelynek háttere választott otthona, ahol a kilencvenes években alapított gitáriskolát tehetséges, de nehéz helyzetben élő roma gyerekeknek. Ezt a társadalmi tevékenységét teljesítette ki a 2011-ben Felsőörsön alapított Snétberger Zenei Tehetség Központtal, amelynek tanítványait időről időre igyekszik közös fellépési lehetőséghez juttatni.

 

Így történt ez alkalommal is, a balatonfüredi Kisfaludy Galériában, a művész első fellépésén, mióta ránk köszöntött a Nagy Baj. Két korábbi növendékkel állt ugyanis színpadra, Janczó Orsolya operaénekessel és Fehér Elemérrel klarinéton és basszusklarinéton. Érdemes mindkettőjükre emlékezni, ugyanis kiemelkedő tehetségekről van szó.

 

Snétberger szólóban kezdi az estét, a kiosztott program szerint az új album egyik darabjával („Your Smile”), valójában egy saját szerzeményekből álló „medley”-t hallunk, amit egy gyors, Ferenc sajátjává vált bossa ritmusú darab követ. Nagyon jó megint élőben hallani ezt a hangzást, valahogy ez a több évtizedre visszatekintő kapcsolat Snétberger zenéjével – ahogyan más, nagyszerű muzsikusok esetében is – amolyan biztos és biztonságos pontot kínál a néha csordogáló, néha pedig kiismerhetetlenül száguldó idő hullámaiban.

 

Fehér Elemérrel az este két pontján játszanak duóban, mindkét alkalommal Snétberger-darabokat adnak elő, ugyanúgy megszakítás nélkül lépve tovább kompozícióról kompozícióra. Annak ellenére is, hogy a második duó minden tekintetben felülmúlja az elsőt, mindkettő rendkívül meggyőző. Fehér egy olyan virtuóz muzsikus, aki képes elfeledtetni, hogy a klarinét jellemzően egy nagyzenekar hangszíne, nem egy tipikus szóló hangszer – ezt még Jörg Widmann-nek sem mindig sikerül –, sőt, egy egészen új dimenzióban láttatja Ferenc muzsikáját. Játéka során folytonosan kísérletezik a hangszerben rejlő, természetesen megszólaltatható hanghatásokkal, digitális effektek nélkül – ami persze nem boszorkányság, érdemes meghallgatni például, hogy Joshua Redman mennyire kifinomultan használ „reverb”-eket élőben, stúdióban egyaránt. Amikor másodszorra lép színpadra, már egészen felszabadult, amelynek jótékony hatása Snétbergerre az este egyik csúcspontját eredményezi.

 

A másik csúcspont vitathatatlanul Janczó Orsolya énekei. Christoph Willibald Gluck „O del mio dolce ardor”-ja alatt egy teljesen más térbe csöppenünk, és bár takarékosan bánik erejével, csodás színű hangja nemcsak körbefonja a termet, de a Galéria falait is hirtelen lebontja, hogy átfújjon mindenkit a tó vize felett közeledő szellő, amelyből aztán vihar kerekedik: abban a néhány percben egy minioperát hallunk, minden fordulatával. A kopár színpad megtelik díszletekkel és színészek kavalkádjával, az ’édes lelkesedés’ drámájával, valójában minden kellék nélkül, egy hang minimalizmusával. Ezt a feszültséget Snértberger kimunkált gitárjátéka oldja csak fel némileg a következő Dowland-darabon („I saw my Lady weep”), mert Janczó továbbra is csak játszik az érzelmeinkkel.

 

Remek este volt, csak remélni tudjuk, hogy hamarosan közös felvétel is születik. Arról pedig csak álmodozni tudunk, hogy a Gitárfesztivál esetleg eljut Sümeg városába is, Kisfaludy szülőhelyére, ahol a születésének helyszínét őrző emlékház melletti zenepavilon kiváló helyszín lenne egy társfesztiválnak.

 

Előadók:

 

Snétberger Ferenc – gitár

Janczó Orsolya – ének

Fehér Elemér – klarinét, basszusklarinét