Venyegyikt Jerofejev: Moszkva–Petuski
Írta: Márton Rozália | 2021. 06. 23.
Fiatal éveim egyik nagy kedvence volt Venegyikt Jerofejev regénye, a Moszkva-Petuski. Nem azért, mert 1970-ben két (!) példányban jelent meg a könyv, szamizdat formában, és így vált kultikussá a Szovjetunióban, majd később különböző szempontok szerint megcsonkítva adták ki, és csak a fiatalon elhunyt szerző életének utolsó évében nyomtatták ki a teljes szöveget. Hanem azért, mert 1990-ben, amikor a JAK-Jelenkor Műfordítói Füzetek sorozatának első köteteként 1977-ben megjelent művet olvastam, újszerű, meglepően eleven, különös formájú alkotásnak tűnt. Most pedig a regény 2018-as kiadását láttam – a fiam könyvespolcán. Arra gondoltam, hogy újra elolvasom. Harmincegy év nem kis idő, sok élettapasztalat és sok-sok ezer oldalnyi olvasmány van mögöttem. Vajon milyen lehet ezek után a Moszkva-Petuski?
Röviden: zseniális, még mindig.
Mert hát az oroszokkal kapcsolatos sztereotípiák közül az elsők között kerül elő a vodka. Na de tudjuk, mi az a „Kánaáni balzsam”? Vagy a „Gyöngyvirág”, esetleg a „Genf illata”? No és a „Kláva néni csókja”? És milyen koktél készülhet a sör, a parfüm, a tiszta politúr, a denaturált szesz, a lábizzadás elleni szer és az alkoholtartalmú lakk megfelelő arányú keverésével? És el tudjuk vajon képzelni, mi mindent lehet még meginni? Már ha muszáj.
De miért lenne muszáj? Talán a hideg miatt. Vagy még inkább a bánat, az eltékozolt élet okozta értelmetlen szenvedés miatt. Az elbeszélő-főszereplő, Venegyikt (Venya, Venyicska – mikor hogy szólítja önmagát) az 1960-as években némi alkohollal, egy bonbonnal és egy játékkal a bőröndjében elindul vonattal a moszkvai Kurszki pályaudvarról Petuskiba. A több mint száz kilométeres út végén várja őt egy nő, és a fia az édesanyjával. De addig valahogy ki kell bírnia a szenvedést, be kell osztania a rendelkezésére álló italt.
De ha valaki azt hinné, hogy az a bizonyos bánat csakis az elbeszélőnket jellemzi, az súlyosan téved. Valójában minden utast emészt az a bizonyos bú. Beszélgetések folynak, képzeletbeliek és valóságosak. Még nem lehet tudni, Venya milyen műfajban érkezik majd meg Petuskiba. A 43. kilométerig filozófiai esszében, memoárban és prózakölteményekben utazott. De aztán mások is csatlakoznak az iszogató elbeszélőhöz, természetesen saját italukkal, mivel ők is készültek az útra, és az irodalmi beszélgetés formálódik. Turgenyev és Puskin mellett szóba kerülnek kritikusok, zeneszerzők, és hamarosan világossá válik: Oroszország valamennyi becsületes embere mindenkor elkeseredetten ivott. Az egyre részegebb utasok könnyedén lépnek át országhatárokat, de kiderül: bárhol is fordul meg egy orosz, minden megszólalásában inherens. Ezt várja el tőlük a világ.
Közben – talán ezt bizonyítandó – a jelenlévők váratlanul forradalmat robbantanak ki a vasúti kocsiban, és hadat üzennek Norvégiának, ami persze hátat fordít nekik, amin kissé csodálkoznak. Majd megjelenik a kissé kapatos kalauz, aki nem jegyeket kér (hiába is kérne, hiszen senkinek nincs), hanem az utazás hosszának megfelelő mennyiségű italt. Karneváli hangulat alakul ki lassan, és közben az egész orosz kultúra ott lebeg a levegőben, követhetetlen mennyiségű utalás formájában. Mulatságos a jelenet, de fájdalmas is: egy vagonnyi művelt, talán jobb sorsra érdemes orosz alkoholos önkívületben olvad eggyé.
És a hatalom? Venya már a mű elején sem találja a Kremlt. Annyit hallott róla, annyit bolyongott már Moszkvában, de a Kreml sehol nincs. A Kreml, a mindenkori állam, a hatalom szimbóluma nem található. Csak a szürreális utazás még inkább szürreális befejezésében jelenik meg. Ezek az utasok ott, a vonaton nélküle, kívüle élnek, de bánatuk mélyén azért ez is ott van. A láthatatlan, érthetetlen, elnyomó hatalom, ami mindig is ott terpeszkedett az oroszokon, akik ennek ellenére fölmérhetetlenül gazdag szellemi örökséget hoztak létre, ami ebben a furcsa, groteszk történetben sajátos mozaik formájában nyer új alakot. És talán egy új jelentésmozzanattal is gazdagodik: ennek a rövidke, huszadik századi műnek az elolvasását követően talán megjelenik egy új szín az újraolvasott orosz klasszikusokban is.