Főkép

Már eddig is sokan és sokféleképpen próbálták meg Jézus Krisztus életét és földi tevékenységét feldolgozni több-kevesebb sikerrel, ám azt hiszem, hogy annyira nehezen megfogható módon, mint a dél-afrikai Nobel-díjas J. M. Coetzee, csak nagyon kevesen.

 

Elmondható, hogy az idén 81 éves alkotó a Jézus-trilógia során mindvégig úgy írt, hogy az általa ábrázolt világ a lehető legködösebb és legüresebb legyen; egy körvonalak nélküli világ körvonalak nélküli alakjai gomolyogtak a kis David / Jézus körül, és próbáltak kezdeni valamit a különleges és (valljuk be) sokszor kimondottan idegesítő gyerekkel. De hogy David milyen üzenetet hozott a Földre, éppen olyan kevéssé értették meg, mint mi, olvasók. Ám összességében mégis arra jutottam, hogy ebben az esetben ez a meg nem értés nem hiba, hanem inkább erény. A feltett kérdések ugyanis itt maradnak az olvasóval, és a bőre alá másznak menthetetlenül. Az pedig, hogy ezekkel a kérdésekkel mit kezdünk, már csak rajtunk múlik.

 

De hogy a Jézus halála meglehetősen soványka történetről is ejtsek néhány szót: az események fonalát pontosan ott vesszük fel, ahol az előző kötetben abbahagytuk. A furcsa pár, a nevelőapa Simon és a nevelőanya, Inés továbbra is vigyázni és terelgetni próbálják az egyre különcebben viselkedő tízéves fiút, aki úgy néz ki, hogy nemcsak kiemelkedő tánc-, de futballtehetség is. Ám David egy, a helyi árvaház csapata ellen vívott mérkőzés után úgy dönt, hogy megtagadja nevelőszüleit, és beköltözik az árvák közé, hogy őket segítse (?), vagy nekik utat mutasson (?). Majd rövidesen megtámadja egy rejtélyes betegség, amivel hamarosan kórházba kerül, ahol sem az orvosok, sem a nővérek, sem az előző kötetből megismert és itt gyógykezelt gyilkos, Dmitrij nem tud mit kezdeni sem az egészségi állapotával, sem az általa terjesztett mesékkel, tanokkal.

 

„A térben lehetnek hézagok, de az időben sosincsenek – ez az univerzum egyik szabálya.”

 

Ahogy haladunk a címből is kikövetkeztethető vég felé, a látszólag többnyire tökéletesen érzelem nélküli szereplőink folytatják filozófiai csörtéiket, eszmefuttatásaikat, és igyekeznek megérteni vagy a maguk módján megmagyarázni az őket körülvevő világot, ám közben semmit sem tudnak kezdeni a fiúval (néha ugyan próbálják uralni, korlátozni, terelgetni Davidot, persze a legkisebb eredmény nélkül), aki – a cím szerint legalábbis – a Megváltójuk / Megváltónk is lehetne.

 

Bár szerintem Coetzee (aki egyébként az egyik legnagyobb személyes kedvencem) ebben a trilógiában érezhetően túl van a csúcson, ám az előző kötet hullámvölgye után méltó lezárást írt allegóriákban gazdag Jézus-értelmezéséhez, amely a maga lassúságával és filozofikusságával az elsősorban erre fogékony olvasóknak ajánlható. Nekik viszont nagyon is. Én meg bízom benne, hogy az Athenaeum Kiadó ezután sem fog leállni a Coetzee-kiadásokkal.