Főkép

Jó a buli? Hány pohár kell egy negyven főre tervezett tavaszváró bulira, ha feltételezzük, hogy ugyanaz a vendég ihat konyakot, pezsgőt és burgundit is?


Jók vagyunk? Jók vagyunk a barátainkhoz? A barátainknak jó az, ha mi jók akarunk lenni hozzájuk? Vannak egyáltalán barátaink?


Jók vagyunk az állatokhoz? Jó az nekünk, ha az étteremben egy boldog csirkéből készült ételt tálalnak föl? És a csirkének is jó ez?


Jó a házasságunk? És ha jó, nem gondolkodhatunk másként néhány dologról, mint a társunk? Mennyi másként gondolkodást bír el egy házasság?


Jó hazudni, vagy csak muszáj? Előfordul az is, hogy nem hazudunk? Magunknak se, másoknak se?


Jó megalázni másokat? Tudjuk pontosan, mivel alázunk meg valakit? Tudjuk, hogy hol a határ, amitől az agresszió már agressziót vált ki a megalázottból?


És mi a helyzet a nagy piros bőrönddel? Az csak segítség vagy már bűnrészesség? A nyomozás akadályozása? A hatóság félrevezetése?


Sorolhatnánk még a kérdéseket, komolyakat és komolytalanokat (már ha tudjuk, hogy melyik kérdés számít komolynak, melyik komolytalannak), amelyeket a Babilon története fölvet.


A francia Yasmina Reza egyedi és mulatságos látásmódja valójában a drámájából készített filmben, Az öldöklés istenében fogott meg először. A szűk térben játszódó történetben két nagyon intelligens házaspár találkozik egyikük otthonában, hogy beszéljenek kisiskolás gyermekeik verekedéséről, és hogy az agresszív támadónak tekintett fiú szülei megtanítsák gyermeküket a felelős viselkedésre, a civilizált együttélésre. De ahogyan a felnőttek beszélgetése bonyolódik, mulatságosan és kegyetlenül mállanak le mindannyiukról a civilizált lét álszenteskedő rétegei.


Éppen ilyen mulatságos és kegyetlen változások jelennek meg az írónő Babilon című regényben is. Kis képmutatások, kisebb-nagyobb hazugságok, félrenézések és félreértések kavarognak kuszán a történetben. A kuszaságot csak növeli, hogy a történések időrendiségét is megbontja az elbeszélő. A műfajban is van némi keveredés: az elbeszélést olykor állóképek, fotók akasztják meg, majd egy hosszabb, kifejezetten jól kibontott tragikomikus drámai jelenetsor következik, hogy aztán fölismerjük, hol is van az igazi tragédia. És hogy megálljunk, majd tegyünk néhány levezető kört, miközben az elbeszélő menti a bőrét, és eldönti, kinek mit mond el a valóságból.


A Babilon elbeszélője egy hatvanéves nő, szabadalmi mérnök, férjjel és felnőtt gyerekkel. Hirtelen fölismeri, hogy kész, vége, az idő elszállt, és az öregedés végleges és megállíthatatlan. Ez sokkolóan hat rá, és furcsán kezd viselkedni, mintha elveszítette volna a kontrollt önmaga fölött. Szokatlan dolgokba kezd, például házibulit rendez, amit korábban soha. Baráti (nem szerelmi) viszonyba kerül a fölöttük lakó férfival, a lift kicsi, zárt terét elviselni nem tudó Jean-Linóval, megismeri annak feleségét is. És bár eléggé különcnek tűnik a pár, meghívja őket abba a bizonyos buliba, ahol várakozáson felül jól érzi magát… mindenki. A házigazdák meg vannak elégedve önmagukkal, de még mielőtt nyugovóra térnének, hihetetlenül és váratlanul megjelenik előttük valami, ami mintha egy fénykép lenne az asszony kedvenc fotóalbumaiból: Jean-Lino Manoscrivi, a felső szomszéd és barát kővé dermedve ül elbeszélőnk szalonjában egy kényelmetlen székben, a lezajlott házibuli fölöslegesnek bizonyult kellékeivel körülvéve.


Ez nem valami látomás, Jean-Lino jelenléte nagyon is valóságos, és olyan fordulatot hoz, ami után már nehéz visszaterelni a történetet a normalitás kerékvágásába. Innentől kezdve nem tudjuk pontosan, éppen minek vagyunk a részesei, tragédiának-e, vagy bohózatnak, de remekül szórakozunk, az egészen bizonyos.